Megdöbbenve hallgattam az egyik barátnőmet a minap. Arról mesélt a szokásos heti csajos kávézásunkon, hogy gyermeket vállalnak a férjével.
Ez önmagában semmi okot nem adott arra, hogy megdöbbenjek, hiszen mindig örültünk a csajokkal, amikor valamelyikünk bejelentette, hogy babát szeretne, babát vár.
Kriszta barátnőm eddig nem igazán beszélt ilyesmiről, de nem is forszíroztuk, mert ez mindenkinek a saját döntése. Mindig azt mondta, hogy a karrierjére koncentrál először. Ez így is volt, csodálva hallgattuk mindig a munkasikereit, de tudtuk is, hogy őrült sok munkája van benne. De ő élvezi, hogy vezető beosztásban van egy nagy multicégnél, sok embert irányít, sokat utazik külföldre, folyamatosan képzi magát.
Most pedig elmesélte, hogy úgy döntöttek a férjével, hogy gyereket szeretnének. Igen, ezen így 35 fölött nem annyira csodálkoztunk. Csak azon, hogy hozzá is tette rögtön, hogy lombik beültetésük lesz.
-Hűha, kérdeztünk rá, miért? (hozzáteszem, vagyunk olyan viszonyban, hogy ezt megkérdezzük…) És ezt a választ kaptuk:
-Tudjátok, ahogy mi élünk, nincs időnk nézni, hogy mikor van peteérésem és hogy ehhez igazítsuk a szexuális életünk. Leginkább nincs is időnk szexelni… Van, hogy egész hónapban alig találkozunk, mert Peti is sokat dolgozik és jár külföldre, meg én is. És így mennek a hónapok. Az időmből kifutni meg nem szeretnék. Elmentünk egy magán intézetbe és megbeszéltünk a dokival egy hónapot, pontos dátumokkal, aztán megcsináljuk.
Igazság szerint köpni-nyelni nem tudtunk. Mindannyian szerelemben élünk a házasságunkban és a szexre is úgy gondolok én magam is (a többiek nevében nem tudok nyilatkozni), hogy anélkül nem is működik egy kapcsolat. Legalábbis jól nem, az biztos.
De nyilván ők tudják… Csak mindez olyan lelketlenül hangzott nekem. Amikor mi terveztük a babát a férjemmel, akkor igyekeztünk a lehető legtöbbet szexelni. Mondanom sem kell, hogy vágytunk is egymásra nem is kicsit és persze minden alkalommal úgy érzetük, hogy na most sikerült! Aztán persze egyszer csak sikerült is! És óriási boldogság volt ez számunkra.
Jó, mondjuk amióta megvan a gyerek, valamivel kevesebbet vagyunk együtt, de azért nem lényegesen. Mindig is fontosnak tartottuk, hogy figyeljünk egymásra és adjuk meg egymásnak ezt az intimitást. Úgy alakítjuk az életünket, hogy igenis beleférjenek ezek a pillanatok.
De azt álmomban sem tudnám elképzelni, hogy azért, mert nincs időnk egymásra, egy lombikban hozzanak össze minket és csináljanak gyereket nekünk úgy, hogy egyébként semmilyen szervi probléma nem ad okot erre.
Amúgy meg, ha egymásra nincs idejük, akkor hogy lesz majd a gyerekre?
Aztán mivel nem tudtunk mit reagálni a dologra, így csak annyit mondtunk, hogy nagyon szurkolunk, hogy minden úgy alakuljon, ahogy nekik a legjobb…
De kérdezem én: tényleg van az a helyzet, amikor csak ez a megoldás?!
Sárfalvi Janka
(kezdőkép: Unsplash)