Egy ideje gondolkozom azon, hogy mit is írhatnék neked.

Hiszen a te exed az én szeretőm volt. Most persze mondhatnám, hogy nem tudtam rólad és, hogy én is csak áldozat vagyok ebben a történetben. De ez nem igaz.

Tudtam, hogy vagy neki, mégis újra és újra elfelejtettem, mikor a szemeibe néztem. Ez az én gyengeségem volt. Az én bűnöm. Pedig voltam a te helyedben én is. Tudtam, mennyire fájhat majd.

Tudtam és mégis engedtem, hogy az érzéseim vezessenek.

Mert vannak, igen. Furcsa, gondolom, hiszen milyen ember az olyan, aki belemászik egy kapcsolatba? De ugye ehhez ketten kellettünk. Ő és én.

Hogy megbántam e? Hmm… fogós kérdés, mert azt hiszem, nagyot csattant a képem, mikor pofára estem miatta. Mert pofára estem.

Nem azért, mert beleszerettem. És nem is azért, mert ezt nem viszonozta. Hanem mert kiderült, hogy egy gerinctelen féreg. Mert az. Az még csak egy dolog, hogy hozzád rohan haza, miután velem tölti az estét. Na de az, hogy utána rohan a harmadikhoz…, a negyedikhez…, nos… azt kell, mondjam igazán vicces ez a sztori. Nevetnem kell.

Nevetnem kell, mert sírtam eleget miatta én is.

Várható volt, megérdemeltem.
De azt nem, hogy átgázoljon rajtam, tudva milyen fájdalmas szerelem van mögöttem. Mikor őt megismertem, akkor az az űr ami bennem volt, az a fájdalom mely pusztította a lelkem; kezdett csillapodni. Jó volt hozzám. És azt éreztem, őszinte is. De

hazugság volt minden szava, minden tette.

Persze ezt te is tudhatod, hiszen téged is bántott. És én asszisztáltam ehhez.

Mit is vártam attól, aki
bánt egy nőt, akivel hosszú évek emlékei kötik össze?

Sejtettem az elején is, mégis élt bennem a remény, hogy vannak még rendes férfiak és létezik még a tiszta, igaz lelki kapcsolódás. A szerelem. Nem létezik. Legalábbis így, ebben a formában nem.

Bocsáss meg nekem. Naiv voltam és ezért önző is.

Bocsáss meg neki is. Mert gyáva volt és bántott téged. Lehet, hogy nem az az ember, akinek hitted, akinek hittem…, viszont ezek csak hibák. Nem rossz ember ő, csak hazug a szentem. Meg gyáva. Ja és nyálgép is, meg egy kicsit talán nárcisztikus szociopata. De ember. Vagy miféle.

Tudom, tudom. Mély bánatos dühömben ócsárolhatnám saját magam is, elvégre én vagyok a harmadik. Az aki mindennek a főbűnöse. Annyi a különbség, hogy én az érzelmeimet nem tudtam visszatartani és helyén kezelni, mert ilyen kis ábrándos liba vagyok. Ő viszont mindezt

tudatosan tette, tudva azt, hogy
ezzel neked is és nekem is fájdalmat okoz majd.

Talán pont ez dobja fel. A játszmázás. Az, hogy egyik ágyból a másikba ugrál. S mi mind elhisszük, hogy szeret és becsül minket. Mert ugye ezt mondja neked is… de láthatod: hazudik.

Azt se, amit kérdez, azt se hidd el, mert fájni fog.

Talán most azt hiszed, azért mondom, hogy bántsalak, vagy bántsak bárkit, csak nekem ne fájjon. Pedig szimplán ezt érzem. Mert az ilyen emberek az ilyen hazugságaikkal, megbetegítik a lelkem. Mígnem elfelejtem szép lassan a hittanórák tanításait: ” Felebarátod házastársát ne kívánd!”  Vagy amit a szüleim tanítottak: “A becsület a legfontosabb!” Meg a közhelyek: “Ne tégy olyat, amiről tudod, belehalnál, ha veled tennék!!”

Én mégis megtettem,
mert hittem abban, hogy majd happy end lesz.

Mindenkinek. Ti békével elváltok, mi pedig szerethetjük egymást fájdalom és bűntudat nélkül. Megástam magamnak azt a bizonyos sírt és majdnem bele is feküdtem, várva a megváltó halált. De jó lelkek kezei visszarángattak és most már szégyen nélkül mondhatom:

Nem fogom én szarul érezni magam.

Sem azért, mert szeretem, sem azért, mert vicc az egész.
Nem bizony. Mert itt mindenki hibás és én nem fogom magam elásni, azért, mert ember vagyok, érzésekkel. Én a lelkemmel gondolkozom és a lelkem ezt akarta, és el is vette. De köszi már unja az ilyen játszmákat.

Szóval tudd: igen, vihetném. De van, amit jobb az út szélén hagyni megrohadni. Lehet belőle erős cefre. Büdös és émelyítő. Ha valaki felszedi, csinálhat belőle jó pálinkát. Lehet belőle inni, csak lehet, hogy megvakít. Hát egészségére bárkinek is. Az én gyomrom felfordul tőle!

Nagy Jennifer

(kezdőkép: Unsplash)