Amerre csak járok-kelek, figyelem őket. Mindig. Per sempre. Mozdulataikban kecsesség, báj és valami különleges elegancia honol. 

Arcuk ráncaiban ősenergiák rejlenek, kezükön színes karkötők csilingelnek és ahogy kacagnak. Az maga az öröm. Főleg, amikor unokákat terelgetnek, vagy éppen az „Amicak-kal” aperitivoznak. Mindennek megadják a módját. Mesterei az „énidőnek”, a családi koordinációnak és a mediterrán hangulatú, nagy létszámú logisztikának. Szenvedéllyel főznek, örömmel mesélnek és valami egészen különleges módon tisztelik az ősöket, hagyományokat.

S amiért mindig is nagyon irigyeltem őket az az, hogy minden részletet figyelembe véve, még egy sima kutyasétáltatáshoz is úgy öltöznek fel, hogy attól bizony dobunk egy hátast. Természetesen nálunk is bőven vannak kivételek, ahogyan mindenhol, de Olaszországban a nő bizony nagyon is Nő.

Minden apró részletében figyelemreméltó „alkotásai” az életnek.

Az anyáknak van egy archaikus MAMMA szerepük, ami elbitorolhatatlan tőlük. Tanítanak, gondoskodnak, emellett dolgoznak, koordinálnak, piacra járnak, beszélgetnek, mennyeieket főznek, s olyan kitörő energiákkal járnak-kelnek, hogy az ember úgy érzi csak a látványukban-látványuktól is feltöltődik gyorsan. Csodálatos érzékkel vonják be az apukákat is a családi életbe, akiknek külön kitüntetés a Bambino-k felügyelete, hiszen aztán egy isteni házi lasagne, vagy pasta vongole, meg egy nagy mosoly & abbraccio (ölelés) is jár majd otthon az elismerés, érzelmes szavak mellé.

Az olasz férfiak pedig, felettébb imádják a házi ízeket, a szépen terített asztalt, s a széket az asztalfőn. Ahol minden eléjük tárul, ahol övék a felügyelet, s ahol a családi hagyományok szerint is, minden családfőnek megvan a helye. Nem beszélve arról, amikor a cserfes kis „la Moglie”, azaz a feleség köténykében, frissen púderezve s rúzsozva feltálalja a napi csemegéket.

Közben pedig mesél, melyik saját recept, melyik másé, kitől hallotta, hogy tanul a gyerek, mi újság a suliban, s persze kérdez is, végtelen. Az olasz férfi pedig csak hallgat, bólogat, s közben hátradőlve adja át magát az ízharmóniákkal teli utazásnak, amivel bizony nagyon le lehet venni őket a lábukról. Az olasz anya, nő ezt pedig nagyon, de nagyon is tudja.

Egy szó, mint száz, az olasz nő, főként ha feleség és családanya is, megannyi varázslatos kis bűbájjal rendelkezik a családot összetartó erők, harmóniák végett, s gigantikus szerepe van egy komoly létszámmal bíró közösség összefogásában. Hiszen az olaszoknál szinte a szomszédok, az utcabeliek, a hentes, a sajtos, a Sartoria (Szabászat), no meg a Frutta & Verdura árus bácsi/néni is egy nagy család része, (s persze ki ne hagyjuk a családi halast, meg a fodrászt, s mindenki mást). Hiszen a kisebb közösségekben bizony mindenki tud mindenkiről mindent. Ennek természetesen vannak előnyei is, ahogy nyilván a hátrányai kapcsán is megmosolyoghatjuk ezt a helyzetet.

S a nők, mint az AVATAR© című mozifilmben EYWA© –mátrixként tartják össze ezt a „hálózatot”. Piactereken informálódva, végtelen kommunikációs hadműveletekbe bonyolódva, a Piazza-kon ülve újságot olvasva, a sulikban a gyerekekre várva, vagy csak egy kávéra berohanva a helyi bárba. Kommunikálnak. Mindenhol. Egymással. Szemükkel. Testbeszéddel. Maszk mögötti hangos szavakkal. Ismeretlen ismerősként.

S talán a legszebb azt látni, ahogy a nemzedékek egymástól tanulnak.

Ahogy a Nonna-k átadják a főzési hagyományokat, féltve őrzött recepteket, ahogy elvárják és tudják, hogy a család egység-segítség, különös szövetség és mindig ott van. Pontosan ott, ahol lennie kell. Néha sok, néha több, néha talán túlzó is a figyelem és a felügyelet, mert egy olasz család bizony… mindent tudni akar.

De azt gondolom ez így sokkal jobb, mintha máshogy lenne. S az élet pedig oly rövid, hogy inkább legyen tele duzzadó sok szeretettel, mint mással. Ezt a sok érzelmet pedig az olaszoktól, bizony részben tanulni is lehet(ne). Főként a nyitottságukat és az emberséget. S azt, ahogy időt menedzselnek. Frenetikus. Azt hisszük ohh, csak mediterrán népek, ott mindig süt a nap, nekik könnyebb. Mondjuk ezt addig, míg nem látunk be a színfalak mögé. Itt nálunk északon is például kőkeményen dolgoznak. Nők, anyák, asszonyok. Sokukat ismerek, s sokukkal dolgozunk együtt. Sokszor éjszakákon át, mikor már a másnapi pizza tészta éppen dagad a kovásztól a konyhában, rendben a kert, a férj inge kivasalva, a gyerekek suli cuccai összekészítve másnapra.

Ahogy olasz anyósommal és Nonna-val is sokat beszélgettem, rá kellett jönnöm, hogy az olasz nők „teremtenek”. Időt, jó energiákat, mosolyt, családi légkört. Sokszor már hajnalban kelnek, hogy délben az asztalon friss legyen minden alapanyag az ebédhez, közben gyerkőcöt visznek suliba, oviba és még ha éppen úgy adódik, a fodrászhoz is beugranak.

Sokat sétálnak és kerékpároznak, addig is töltődnek a napból, s figyelnek, bármerre járnak. Csinosak. Mindig rendezetten lépnek ki az utcára. Azt mondják, jólesik adniuk magukra. Hozzátartozik az életükhöz. Egyre többen dolgoznak a mostani helyzet miatt rugalmasabb munkaidőben, így sokszor ez a hétvégére is kitoldódik, de a lényeg, hogy a napnak sokszor csak akkor van vége számukra is, ha minden rendesen be van fejezve.

A vérükben van egyrészt a teljesítmény, a büszkeség, az erős családi kötelékek, hagyományok és a megadott tisztelet és szeretet is, amivel a családtagok is kötődnek egymáshoz.

S emellett pedig nagyon szeretik az életet.

Vitahelyzet, veszekedés, naná, hogy az is van! Ez egy olasz családban nem is kérdés. Asztalra vele. Amiről csak lehet családi körben beszélünk-beszélnek, úgy tartják, hogy a problémát, gondokat megoldani is leginkább hatékonyan csak együtt lehet. Ahogy írtam…. megadják a módját mindennek. Még a vitának is. Komplex érzelmekkel karöltve élik az életet, az átlagosnál sokkal nyitottabb szívvel. Őszintébben.

Sosem felejtem el egy kérdésemre anyósom válaszát:

„Hogyan lehet ilyen teljességet teremteni, ennyi apró részletre figyelni?”

„Tanultuk, a családunktól. Ezt láttuk Nonna-tól és Nonno-tól.”

S ilyenkor mindig kiráz a libabőr. Jó értelemben. S rájövök, milyen fontos az, hogy az ember összetartó erők közepette, szeretetben, anya szoknyája mellett, s apa tanító szavaival karöltve cseperedjen fel. Ilyenkor hálás vagyok. Mindenért.

Aztán eszembe jutott az egyik kedvenc mondatom, amit Nonna mindig mond:

„Dove c’è amore, c’è tutto” – „Ahol szeretet van, ott minden van.”

S milyen nagyon, de nagyon igaza van. Bölcs asszony. Igaz, vérbeli Anya. 3 lánygyermek anyja, 95 éves. Az egyik legnagyobb példaképem. Anyukám mellett, akiből pedig csak egy van. Most éppen távol, Magyarországon, Kiskunfélegyházán. De mégis közel.

Vigyázzunk rájuk, közelről és távolról. Ahogy csak lehet. Mert anyából bizony, csak egy van. S bárhol is legyen, óvó és védő szemei, felénk küldött védőangyalkáik, mindig felettünk járnak.

Semperger-Sommariva Kinga
Egy kis Itália – Boldogságmorzsák nap mint nap, – Olaszország titkos vidékeiről

(A képek a szerző tulajdonát képezik, megosztásuk csak forrásmegjelöléssel engedélyezett.)