Akkor először, mikor egymás szemébe néztünk, valami elkezdődött. Nem volt szerelem első látásra, de mégis valami fura érdekes vonzódás volt.
Most is az. Nem tudnám kifejezni szavakkal. Valami olyan köt hozzád, amitől nem tudok szabadulni, bármennyire is próbálok. Egyszerűen nem megy…
A házasságom romokban, az életem nem az én életem, te annyira más vagy…
Ha a közeledben vagyok, minden megváltozik. Olyan „más” lesz. Minden megszűnik körülöttünk és szeretném, ha még sokáig ott lennél egy érintésnyire… egy ölelésnyire… egy csóknyira…
De valahogy olyan, mintha ez lenne a maximum, amit ebből ki tudunk hozni. Mintha a sors vagy az Univerzum vagy nem is tudom mi, csak ennyit engedne. Örökre csak ennyit…
Mintha lenne egy fal, ami örökre elválaszt minket. Egy áttörhetetlen fal, amin sosem tudunk átlépni. Sosem fogok oda kerülni a közeledbe igazán. A próbálkozást én már feladtam. Most inkább csak sodródok veled. Ha hívsz, ha szeretnél, megyek hozzád, ha nem, hát abba is beletörődök.
Akkor, mikor közel engedsz, a hangod is más. Olyan aranyosan lágy, csak velem szoktál így beszélni. A kezem emelkedne, hogy hozzád érjek, hogy végigsimítsam az arcod, de félek, hogy ellöknél messzire magadtól.
És a félelem legyőz. Inkább nem teszek semmit. Így megy ez napról-napra… hétről-hétre… hónapról-hónapra…
Látom, hogy tétovázol, hogy sokszor keresed a szavakat, de sosem érnek el hozzám. Félsz, úgy, ahogy én is. Minden alkalommal, ha lehetőség nyílna, hogy kicsit leomoljon a falból, leblokkolok és inkább már én is ellöklek, hogy ne fájjon még jobban.
Pedig tudnálak szeretni. Mindig is tudtalak volna. Mindenestől.
Tudtalak volna ölelni, csókolni, akkor is, amikor rossz napod van. Akkor a legjobban. Mert mindig elő tudok csalni egy mosolyt a morgásod mögül!
De nem engeded, talán soha nem is fogod engedni, hogy megmutassam, mennyire is tudnálak szeretni. Lehet ennek így és csak ennyinek kell lennie?
A tartozásod viszont egyszer még behajtom.
Talán akkor megtörik a jég, eltűnik a félelem és ott leszek veled egy érintésnyire… egy ölelésnyire… egy csóknyira…
Csak mi ketten, falak és félelmek nélkül.
Dina
(kezdőkép: Unsplash)
