Jó ideje járom már az élet iskoláját, és bár még nem hajlott meg a hátam, mégis érzem: Öreg lélek vagyok én.
A tükörből egy fiatal nő arcképe néz vissza rám, azonban belül elmúltam már száz.
Annyi minden van mögöttem és talán annál is több előttem.
Ezért nincs értelme a múlton rágódni vagy a jövő miatt aggódni.
Gyerektestbe zárt felnőtt voltam. Mindig is úgy írtak le engem: komoly, méltóságteljes gyerek. Nemcsak azért, mert így születtem, hanem ilyenre formált az élet vaskos keze.
Életleckékkel teleírt füzetekkel van tele elmém és a szívem. Néha, mikor nosztalgiázni támad kedvem és felcsapok egyet, az jut eszembe: Édes Istenem, mennyi minden történt már velem! Aztán kinevetem magamat és azt mondom: És még mennyi minden fog!
Susognak az oldalak a kezeim között, elmúlt szerelmek és barátságok pörögnek le pillanatok alatt. Hálásan dobban a szívem, mert rengeteg ajándékot kaptam tőlük még akkor is, ha ők nem annak szánták. Nem egy, hanem temérdek mérgezett almába kóstoltam már bele.
Némelyik oldalt izzadtsággal, könnyel vetettem papírra. Olyan sok emlék íródott tompa ceruzavéggel, hogy azok nyomai a további oldalakon is látszanak. Ha kivehetném és megmutathatnám szívemet, éppilyen mélyen barázdált karcokkal lenne tele. Nevek. Intelmek. Hibák.
Minden alkalommal, mikor a levelek lehullnak, majd tavasszal megjelenek az első virágok, érzem, hogy idősebb lettem. Újra körbeért a természet kereke. Ami meghalt, abból új élet született és én újabb tapasztalatokkal gyarapodtam. De még
többet élek belső világomban, semmint a külvilágban.
Ez a belső birodalom egy lassan változó Univerzum, és amíg odakint néha száznyolcvan fokos fordulatot vesznek a dolgok, odabent még mindig áll ugyanaz a lélekvár. Megtanultam hát: elsősorban csak magamban lehetek biztos.
Olyan, mintha már többet éltem volna, mint egy nyolcvanéves. Többet láttam, mint az, aki fentről figyel. Mintha nem is harminc pár év lenne mögöttem, hanem legalább háromszáz élet. Ezért is hajtogatom annyit viccesen: „Öreg vagyok én már ehhez.”
Öreg vagyok a haraghoz, a sértődéshez,
a féltékenységhez, a csatározáshoz, a rettegéshez, a hatalmi játszmához.
De megérettem az elfogadásra, a türelemre, az őszinteségre, a lelki békére, hogy szeretettel és megértéssel forduljak a világ felé.
Szívesebben hallgatom a beszélgetést, semmint részt vegyek benne. Inkább vagyok otthon a csendben, mint hogy bulizni menjek.
Többet jelent a szeretetteimmel vagy az önmagammal töltött meghitt idő,
mint az eszeveszett pénzhajszolás. Megtanultam minek van valódi értéke és mi az, ami aranyként fénylik, de mégis az első fuvallatra szétmállik.
Évek óta nem vonzó számomra az, ami mulandó. Az olyan dolgok, mint a pénz, a hírnév, a siker.
Nagyobb jelentőséggel bír a szeretet, a békesség, a család, az énidő.
A boldogságot nem kívül, hanem belül keresem.
Talán a tudás, amit hordozok, azok a nehéz terhek, amiket cipelek, nem is a jelen, hanem elmúlt életeim lélek poggyászai lennének? Ezért viselkedem úgy, mint aki élete alkonyán van?
Miért tűnik úgy, hogy én vagyok falu vénje, aki mosolyogva figyeli, hallgatja az embereket, mint aki előre tudja történeteik végeit. Talán azért, mert valamikor velem is megtörténtek? De melyik életemben?
Csak az biztos: élményekkel teli az eddigi földi pályafutásom. Ki tudja még mennyi van hátra, de nem is izgat. Egy szép napon a Halált barátként és nem ellenségként fogom üdvözölni. Rég elsajátítottam a leckét:
csak a jelen létezik,
ezért most megyek és megölelem szeretteimet…
Wadolowski-Balogh Orsolya
(kezdőkép: Pexels)
