Az arcoddal ébredtem megint. Szinte ki sem nyitom a szemem, te már a gondolataimmal játszol. Nem lep meg, hiszen az utóbbi időben ott vagy a fejemben folyamatosan. A fejemben, és már a szívemben is.

Amíg elkortyolom a reggeli kávém, adok magamnak pár percet, hogy elmerengjek, mikor is lettél ilyen fontos a számomra. Hosszú idő telt el, de kitörölhetetlenül emlékszem mikor változott meg minden.

Hideg februári nap volt és pontosan tudtuk mindketten, hogy a vágyaink már olyannyira felülkerekedtek rajtunk, hogy minden mást elnyomnak… félelem, aggodalom, már semmi nem számított, együtt akartunk lenni. Lassan, teli vágyakkal és érzelmekkel emeltük új szintre a furcsán kibontakozó kapcsolatot, ami köztünk volt, és közben mindketten tudtuk, hogy ezután semmi nem lesz már ugyanolyan.

Már búcsúzkodtunk az autó mellett állva, a szél játékosan az arcomba fújta a hajamat. Te finoman elsimítottad a kósza tincset, és mélyen a szemembe néztél. Akkor és ott megállt az idő számunkra, úgy éreztem, egymás lelkéig hatol a tekintetünk, úgy láttalak, mint eddig soha, és ahogy akkor rám néztél, az belém égett. Úgy csókoltuk egymást, ahogy előtte még nem, átengedve magunkat minden érzelemnek, ami bennünk volt.

Percekig hangtalanul öleltük egymást, teljesen magával ragadott az érzés. Egyszerre voltam izgatott és végtelenül nyugodt, tudtam, hogy ennél jobb helyen nem is lehetnék. Percek teltek el, de nekem sokkal több időnek tűnt, mintha az egészet külső szemlélőként néztem volna végig, lassított felvételben, és ma is pontosan fel tudom idézni minden apró mozzanatát. Tudtam, akárhogy is alakulnak köztünk a dolgok a jövőben, már mindig az életem fontos szereplője leszel. Abban az időt megállító pillanatban, ott az autó mellett, megváltozott minden…

akkor szerettem beléd.

Chria

(kezdőkép: Unsplash)