Várom a csendet. Várom, hogy a lelkem elcsendesüljön, és végre ne halljam azt a háborgást, amit Te váltottál ki.
Kicsit félve mondtad ki, hogy eljegyzed a barátnődet. Igazából Te is tudtad, hogy mit okozol vele bennem.
Nem hibáztatlak. Próbálsz nem olyan lenni, mint a többi férfi, aki hiteget, aki átver, aki egyik pillanatban azt érezteti, hogy fontos vagyok, aztán a következőben elfelejt. Mindig azt mondod, hogy meg akarsz nekem felelni, de most már tudod, hogy nem fogsz tudni.
Nekem nem elég jó ajánlat a barátságod.
Sosem tudtam barátként tekinteni rád.
Az első pillanattól kezdve egy igazi férfi voltál számomra, aki mellett nő tudtam lenni. Te pedig lubickoltál ebben a szerepben, majd a kisfiús rajongásodat felváltotta egy mély kötődés.
Bár látnád Te is magad kívülről, ahogy rám nézel, aggódsz értem, és ahogy igyekszel a nap nyolc órájának minden percében a közelemben lenni.
Olyan jó lenne, ha látnád azt a férfit, aki mellettem vagy,
ha együtt látnál minket, tudnád.
Nem akarod tudni. Tovább akarsz menni azon az úton, amiről azt hiszed, az élet kijelölte neked. Félsz és bizonytalan vagy, de az úton maradsz, mert ezt várják tőled és Te is ezt várod magadtól.
Tiszta szívből szereted, ezt mondtad.
Erre mit is mondhattam volna?!
Nem vitatkoztam. Az út szélén maradtam és várom a csendet.
Szuki
(kezdőkép: Unsplash)
