Kint éjjeli fények, egy újabb olyan nap telt el, ami alatt végig csitítanom kellett magam…
Vágyok rá, hogy szeress, mérhetetlenül. Érezni akarom, hogy akarsz. Önző dolog tőlem ez, de annyi mindenen keresztül mentünk már, mindig ott voltunk egymásnak, és ahogy telik az idő egyre közelebb kerülünk… minden egyes nappal.
A kudarcainkban, a sikereinkben és az örömeinkben osztozva egyre inkább megismerjük a másikat.
Egy-egy vitában már nem félünk őszintének lenni, nyersen és néha fájón, a másiknak tükröt mutatva tudunk elmélyülten beszélgetni.
Nevetünk sokszor magunkon, neked mégis nehezedre esik, hogy azt mondd szeretsz.
Kevélység, büszkeség, ami benned van, képes vagy ezért érzelmeket elrejteni és elnyomni.
Azt mondtad, bármi rossz dolog történt veled az életben, sosem sírtál. Talán kellene…
Nem azt szeretném, hogy mindent feladj magadból vagy értem, de muszáj, hogy élj, szeress igazán, és szenvedélyesen, hogy egy kicsit megőrülj.
Hagynod kell magad… hagynod kell nekem, hogy megtanítsalak erre… hogy előjöjjön belőled, ami tudom, hogy ott van, hiszen láttam már, éreztem.
Engem kibillentettél a komfortzónámból, én is ki foglak téged, végre felszabadulsz majd, és élsz.
Hiszem, hogy a közös utunk akkor fog csak igazán elkezdődni.
Szuki
(kezdőkép: Unsplash)
