Ugyanaz a történet két különböző szemszögből. A szakítás – nő és férfi szemmel.

A Nő – szakítás

Azt mondják nem az a fájdalmas, hogy már nem szeret,hanem hogy hagyja,hogy te mégis tovább szeresd.

Eljött az a nap, hogy mikor reggel miután felkeltem és belenéztem a tükörbe,csak annyit suttogtam magamnak: „Én ezt már ezt nem akarom” Nem vagyok mérges,csak csalódott, fáradt, és boldogtalan,nagyon boldogtalan.

Megfőztem a kávét,leültem mellé,és ránézve nem éreztem mást csak ürességet.

– Én ma elmegyek – mondtam halkan

– Rendben,mikor jössz?

– Nem jövök

Rám nézett, gondterhelten. Felállt, vette a táskáját és elment. Talán azt gondolta csak egy szeszély megint, vagy már ennyire nem érdeklte semmi. Nem lepődtem meg,pontosan erre számítottam.

A szemem sarkában megült egy könnycsepp, de nem töröltem le. Minek is? Az ilyen könnyeknek nincs helye se zsebkendőn, se a vállon, se emlékek között. Ezek azok a könnyek, amik belül marják szét az embert.

Hónapok óta éreztem már, hogy valami megváltozott. Nem egyik napról a másikra történt. Nem egy veszekedés után. Nem egy elfelejtett évfordulónál. Hanem akkor, amikor a mosolya már nem hozzám szólt. Amikor a tekintete elsiklott az enyém mellett. Amikor a telefon gyakrabban volt a zsebében némán, mint az asztalon nyitva előttem. Amikor a „szeretlek” már csak megszokás lett nem érzés.

És a hazugságok. Napról napra adagolt, apró, szinte észrevétlen hazugságok, amiket a először még elhessegetettem. Aztán már csak gyűjtögettem őket, magamban. Elraktároztam mélyen lelkem azon fiókjában,ahol korábban a közös emlékeket tartottam. Szép lassan kicserélődtek megmérgezve ezzel mindent maga körül.

Hisz nem is olyan rég még bíztam benne, bízni akartam benne. Még akkor is, amikor éjjelente a fürdőbe menekültem,hogy a zokogásom ne hallja senki. Hogy a könnyeim ne áztassák el a közös ágyat. Ott, a hideg csempének dőlve próbáltam visszanyerni az önmagamba vetett hitet. Mantráztam hosszú órákon keresztül, hogy talán csak én vagyok túl érzékeny, csak túlgondolom, csak túlzottan félek.

Nem akartam mást, csak hogy újra úgy nézzen rám, mint régen. Mint amikor még én voltam az egyetlen, akit látott a világban. De mára már más irányba fordult a figyelme. Más nevetésre feszülnek a szavai. Más szempár csillogása ejti foglyul.

És én csak vártam. De soha nem mondta ki, hogy eltévedt. Hogy már máshol keres válaszokat. Hogy nem bírja már a közös csendeket. Helyette csak tagadott. Mindig csak tagadott.

De még szeretem. Szeretem,ahogy a reggeli napfény megcsillan az arcán. Ahogy éjszaka a karjaiban keresem a biztonságot,még éjjel is ott kerestem.

Az ágyon ülve az ajtót bámultam még egy kicsit,pedig pontosan tudtam nem fog belépni rajta. Összepakoltam és elmentem.

Ahogy kiléptem az utcára, a bőröndöm kerekei zörögnek a macskakövön. A város hangos volt,mindenki siet valahova. Hirtelen lelassul körülöttem minden, mintha mindenki engem nézne, mintha mindenki érezné a fájdalmam.

Nem tudom hova menjek ,csak azt tudtam honnan jöttem el,és hogy oda már többet nem akarok visszamenni.

Csak azt tudom, újra meg kellett tanulnom lélegezni.

Egyedül.

Egyedül enni. Egyedül aludni.

Nem keresni a másik arcát reggelente.

Nem az ő számát tárcsázni először, ha történik valami, amit elmesélnék. Mert most már nem ő az, akinek elmondhatnám.

De továbbra is szeretem. Valahol mélyen, a romok alatt, ahol a szív utolsó ép darabja dobban. Mert az igazi szerelem nem múlik el attól, hogy megbántanak vagy azzal ha becsukod magad mögött az ajtót.

Nem várom, hogy egy napon majd felébred, és az üres párnát bámulva megértsen. Megértse hogyan szeretettem. Milyen érzés volt, amikor hozzábújtam egy fáradt nap végén. Nem várom, hogy hiányozzon neki milyen voltam vele. Hogy számomra ő volt az egyetlen,a legfontosabb.

Egy nap már nem várom őt,egy nap majd elfelejtem.

És ő… Egyszer majd, talán hónapokkal vagy évekkel később eszébe jutok egy dallamról, egy utcáról, egy kép, egy másik lány mosolyáról, aki nem én vagyok. És akkor majd talán fájni fog neki, hogy elveszített. De már késő lesz.

Egyszer majd… egyszer majd megérti.

De akkorra én már csak egy szép emlék leszek…

A Férfi – a szakítás

Ma reggel olyan más volt, amikor felkelt. Hosszú ideig állt a tükör előtt, csak nézte magát. Észre sem vette, hogy figyelem. Olyan szép volt, még így ébredés után is. Hogy nem vettem észre ezt mostanában? Miért rohant el mellettünk az idő, miért hagytam?

Nem szóltam semmit. Amikor kimondta, hogy elmegy. Letettem a kávéspoharat, megfogtam a táskám és eljöttem. Nem mondtam, hogy maradjon, nem kezdtem monológba, csak eljöttem. A hangja még most is lágy volt, csendes, mint mindig.

Ahogy baktattam lefelé a lépcsőn visszahallottam utolsó szavait:

– Nem jövök vissza – mondta.

És én… csak bólintottam. Azt hiszem. Talán valami mást kellett volna mondanom. Talán ott kellett volna maradnom. De a lábam automatikusan vitt kifelé az ajtón, mint aki már nem is önmaga, csak egy árnyék abból, aki egykor volt.

Nem mentem messzire., csak a sarki kávézóba. Leültem az ablakhoz, onnan pont rálátni a kapura. Ott ültem és vártam. Bevallom titokban azt gondoltam csak egy múló szeszély. Nem is tudom mit vártam. Szinte láttam magam előtt, hogy kicsit várakozik, majd összepakol és elmegy. Láttam, a legördülő könnycseppeket az arcán.

Az én hibám. El kellett volna mondanom. Azt is, amit még magamnak sem vallottam be. Hogy nem egy pillanat műve volt, hogy elveszítettem őt, hanem napok, hetek, hónapok alatt törtem meg valamit, amit ő még akkor is tartott, mikor már én sem voltam biztos magunkban. El kellett volna mondanom, hogy igen eltévedtem. Talán attól féltem ha megkérdi miért, nem tudtam volna rá választ adni, hiszen még magam sem tudtam igazán.

Hazudtam is neki. Először csak kicsiket. Azokat, amiket könnyen kimond az ember, ha fáradt, ha el akar kerülni egy vitát, ha nincs ereje őszintének lenni. Aztán jöttek a nagyobbak. A „nem fontos” üzenetek, vagy csak „ő egy barát” A figyelmem, ami máshol járt. Nem feltétlen testben – de lélekben biztosan.

De ő tudta. Mindvégig tudta. Láttam a szemében azt a fajta csendes felismerést, amit nem lehet kimagyarázni. Mégis hagyta. Várt. Mert még szeretett. Mert még hinni akart bennem. Szerintem még most is szeret. Minden azon múlik a szeretet vagy a csalódottság nagyobb.

Engem szeret jobban vagy végre saját magát. Végre lesz-e annyira önző, hogy csak magát nézze. Bután hangzik, de olyan büszke lennék rá, még ha össze is törné a szívemet. És én még most is csak magam nézem, pedig én voltam, aki hibázott.

Ma elmegy, biztosan tudom, hogy elmegy.

Az a reggeli mondata… nem dühből született. Nem sértettségből. Hanem abból a mély, megbékélt szomorúságból, amikor az ember már nem harcol tovább, csak elenged, határozott volt, itt már nincs helye vitának.

Pedig tudom, hogy igazából nem is most vesztettem el. Már akkor, amikor nem tudtam megájt parancsolni magamnak, amikor őt nem nézve más nőkkel kezdtem „kalandokba. Nem is tudom mit vártam ettől.

Miért volt ennyire fontos, hogy felmérjem kellhetek- e még másnak is, amikor otthon várt a világ legcsodálatosabb nője? Mégis mi volt kevés? Ezekre sosem fogok választ kapni. Tőle biztosan nem, mert őt ma végleg elvesztettem. Megérdemlem, nem tagadhatom.

Pedig szerettem őt, sőt még most is szeretem. De eltévedtem, igen. Olyan élethelyzetbe, olyan érzésekbe, amiket nem tudtam kezelni. Nem akartam fájdalmat okozni, mégis azt tettem. Mert a legnagyobb árulások nem mindig hangosak. Van, hogy csendben, észrevétlenül mérgezik meg azt, ami egykor gyönyörű volt. Én vagyok a gyilkosa.

Aztán meglátom a kapuban, esetlenül húzza ki a bőröndjét. Ma látom őt utoljára.

Utána mehetnék, de nem teszem csak csendben figyelem.

Mert tudom, nem lenne igazságos. Mert tudom, ha ma mégis maradna, már nem úgy nézne rám, mint azelőtt. És akkor egy nap meggyűlölne, és nem akarom, hogy gyűlöljön.

Ma tényleg saját magát választotta. És ez így van jól. Hát ennyire boldogtalan volt? Ez nem kérdés.

A bőröndje lassan gurul a macskakövön. Biztosak a léptei, mint aki tudja hova megy, pedig pontosan tudom nem készült fel arra, ami a sarkon túl várja, csak elment, mert elhatározta. És én csak nézem őt, mintha a tekintetemmel még utoljára akarnám mondani neki:

– Sajnálom – suttogom

Lehet csak neki is ennyit kéne mondanom, és akkor még helyrehozhatnánk. De ő most már nem hozzám tartozik.

Elment. Egyszer majd, talán hónapokkal vagy évekkel később eszembe jut egy dallamról, egy utcáról, egy képről, egy másik lány mosolyáról, aki nem ő lesz. És akkor fog fájni igazán,hogy elveszítettem. De már késő lesz.

Egyszer majd… egyszer majd megértem mit tettem

De akkor ő már csak egy szép emlék lesz…

Ányecs

(kezdőkép: Pexels)