Félt. Nem a magánytól, nem is a kudarctól.
A fájdalomtól. Attól a bizonyos első 24 órától.
Tudta, hogy el kell engednie ezt az érzést. A félelmet. Kedvenc regénye ‘mantráját’ mondogatta magának: ,,a félelem a kishalál”…
Belegondolt, hogy az élet más területein mennyire pozitívan tud gondolkodni, mennyire bizakodóan.
Ha állásinterjúra ment, meg se fordult a fejeben a nem lehetősége.
Ha bement a műtőbe dolgozni, tudta, hogy minden menni fog.
Nem volt benne a félelemnek ez a jeges, görcsös, mindent elborító érzése.
Újra és újra visszapörgette a beszélgetéseiket…
A sok biztató dolgot, amit a férfi mondott neki. Úgy kapaszkodott beléjük, mint egy fuldokló a mentőövbe.
Tudta, ha összetörik is a lelke, elmúlik. Beforr.
Mint egy seb.
Csak a heg fogja emlékeztetni, hogy egykor megtörtént.
Csak a fájdalom, a tőrdöfésszerű fájdalom ne lenne…
Molly
