Mindenkinek van egy példaképe még fiatal, tini korában, akire szeretne hasonlítani, vagy akinek szívesen élné az életét.
Én is választottam egyet, még 20 évesen. Nem volt énekes, nem volt író, nem volt sztár vagy celeb. Egy egyszerű nő volt, akinek még az arcát is csak egyszer láttam egy telefon kijelzőn felvillanni.
Ez a nő csinos volt, erős, magabiztos.
Dolgozó nő, aki csini ruhákban és magas sarkú cipőkben szaladgált, a legmenőbb autót vezette, természetesen a kedvenc márkámból, abból is tűzpirosat. Egyedülálló volt, sok pénzzel, vállalkozással, megalapozott egzisztenciával és még több magabiztossággal.
És még volt valamije, az anyagi javakon kívül, ami akkoriban számomra is kincset ért volna – hatalma a férfiak felett.
És honnan tudok a létezéséről? Nem, nem kitalált személy és nem csak a képzeletem szüleménye. Létezett és létezik most is.
Ő a szeretőmnek volt a párja, szerelme, szeretője (nem tudom milyen státuszban voltak együtt).
Igazából saját státuszomat sem tudtam pontosan behatárolni, részéről csak szeretője voltam, az én részemről ő egy kicsit több volt.
Nem mondom, hogy szerelem volt első látásra, de harmadikra már biztos.
Imádtam, szárnyaltam mellette, elvette az eszemet és marhára reméltem, hogy egy szép napon nem csak az eszemet veszi majd el.
Évek hosszú sora telt el ebben a hitben, mindeközben számos alkalommal törte össze a szívemet. Mivel nem akart komoly kapcsolatot sem velem, sem mással, így monogámiáról és hűségről szó sem esett.
Szépen falta a nőket, éppen úgy, mint Casanova minden történetben. De mégis valamiért, hozzám mindig visszatért. És ha jött, engem nem érdekelt más.
Őt annál inkább. Miközben teljes természetességgel velem volt, egy idősebb nővel is összejött. A nő biztosított számára lakást, teletankolta a hűtőjét kajával, a kocsiját benzinnel és a pókerasztalnál szerzett hiányokat is pótolta.
Mindeközben én kitartóan figyeltem mi történik, miért -és leginkább mikor- szűnik már meg ez a számomra (akkor) érthetetlen kapcsolat.
Velem önmaga miatt volt, azzal a nővel pedig… hát igen. Jobb helyeken ez prostitúciónak nevezik (de mi most nem címkézünk).
Irigyeltem a nőt, a fent leírtak miatt és azért, mert ő bármit megkaphatott. Bármit, amit csak akart. Valamit tudott ez a nő!
Így ő lett a példaképem!
Aztán eltelt pár hónap és a „sugarlady” megelégelte szívdöglesztő szívtiprónk viselkedését és kapcsolatuk, vagy inkább viszonyuk – mielőtt végérvényesen csak ragaszkodásba és birtoklási vágyba torkollott volna – a nő részérő megszűnt. Oda a lakás, oda a márkás holmik, az olasz kiruccanások.
Én maradtam csupán neki. És, bár falta továbbra is a nőket, valamiért – magam sem tudom miért – nem tudtam megválni tőle.
Elhitettem magammal, hogy ami köztünk van, igazán különleges. Hogy lelki társak vagyunk és egyszer lehet több is az egészből.
Ám lassan belebetegedtem a meg nem becsülésébe, „a mindenki jobb nálam”,
„a mindenkit jobban akar, mint engem” gondolatokba.
Léptem én is. Nagyon sokadjára sikerült elengednem és megértenem, hogy ő csupán egy általam létrehozott illúzió, amit fiatalon találtam ki.
Rengeteg könnyel borított éjszaka után, ájulásig sírt szemekkel ráébredtem, hogy a „sugarlady” ezért szállt ki időben: nem csupán pénzben, korban, de tapasztalatban is több volt neki, mint nekem.
Ő már látta az egészet és hiába örültem én, hogy az enyém maradt, én nyertem, egy üres légbuborék volt a fődíj – amiről ő ezt nagyonis tudta, és ő nem hagyta magát kevesebbnek vagy értéktelenebbnek nézni.
Hiába a milliók, az elvesztegetettnek hitt idő, mégis le tudta írni veszteségként és tovább tudott állni. Amire én oly sokáig képtelen voltam.
Többre tartotta magát, mintsem hogy megalázkodjon és elviselje mindezt. Emelt fővel távozott.
És mi maradt nekem? A megállapítás, mely oly sokba került az évek során, hogy hiába irigyeltem őt mindenért. A srácért, a pénzért, a hatalmáért…
Egyetlen dolgot kellett volna tőle irigyelnem: a kitartását és az önbecsülését!
Olvasói levél