Nem is olyan rég még nem csak egy elképzelés voltunk. Hanem a valóság. Vagy legalábbis valamiféle fantázia, álomkép, amit mindenen át szerettem volna továbbra is életben tartani.

Igen, ez az, amihez ragaszkodtam. Egy ÁLOMKÉP. És minden hamis szó. Minden hamis gondolat. Olyan könnyen engedtél el minden alkalommal és hagytál cserben, magamra. Hiába hittem, ha eléggé szeretlek, vagy elég keményen próbálkozom, talán, talán rájössz…

Próbálkozás és félreértés vihara voltunk, ami körbe-körbe forgatott bennünket. Azt hittem ez egy jel. Annak a jele, hogy újra és újra egymásra találhatunk, kitartunk egymás mellett. Nem számít, mi történik, mindig megtaláljuk az utat egymáshoz. És bármennyire is tévedünk valami mégis erősebb, mindennél nagyobb erő, mely sajnos mára már csak bennem maradt meg.

Beképzelt dolog volt arra gondolni, hogy a történetünk miatt, amit nem tudtam elengedni, jogom van a jövődhöz. De azt akartam, hogy te legyél…

A fenébe is, azt akartam, hogy te legyél!

Mindenesetre életemben a legkeményebb leckét kaptam szerelemből: nem mindig kaphatjuk meg a számunkra fontos embertől azt a szeretet és törődést, amit megérdemlünk. Hiába is adjuk az életünk érte, ha a másik ezt nem akarja.

Jó ötlet voltunk. És még mindig van, amikor visszagondolok és hiszek benne. Bennünk. Sok dolog volt, amiben nem voltam biztos, de benned és bennünk igen. Hittem bennünk, ez volt minden, amire annyira vágytam. Te, én és a közös életünk. Neked akartam adni. Mégpedig mindent.

De aztán világossá vált számomra, hogy ez ennyi: szépnek tűnő elképzelés.

Erre a hideg felismerésre akkor jutottam, amikor kimondtad… amikor a szívem ismét szívszilánkokká zúztad. Ugyanarra a helyre sétáltam, amely egykor a miénk volt. Láttam a fiatalabb változatunkat. Akik hittek egymásban. Vannak dolgok, amelyeket nem tudsz elengedni, és a rólunk alkotott elképzelés ilyen, amihez olyan erősen ragaszkodom.

Még soha nem álltam semmi elé ilyen magabiztosan. A családom és a barátaim nézték, ahogy elpusztítom magam, de én még mindig hittem valamiben, ami csak egy álomkép volt.

Mert veled azt hittem, hogy boldogságban leszünk, érted élhetek és gondoskodni tudok rólad.

Olyan kétségbeesetten próbáltam érted tenni… miközben csak nekem volt szükségem a biztonságra.

Bárcsak a csillagok jól álltak volna. Bárcsak egy időben értünk volna oda, hogy együtt induljunk tovább az úton. De idáig nem jutottunk, vagyis jutottál el. Ehelyett minden okot megtaláltál arra, hogy az útra sziklákat gördíts. Magamat pedig újra és újra a szerelmi csalódás, fájdalom sötét bugyrai és a gyógyulási próbálkozások között találtam.

Még minden emlékszem a pillanatra, amikor azt mondtad szeretsz, de nem szeretnéd, hogy az életed része legyek. Nem sokat gondolkoztam előtte róla, hiszen mindig itt voltál nekem. Látunk is embereket jönni, menni. De ezúttal más volt. Ezúttal igazi volt. Már csak mélységes fájdalomban, szemeimben könnyekkel várok… Reménykedek, hátha egyszer mégis én leszek az.

Abban nem vagyok biztos, hogy én vagyok a hibás, mert soha nem mondtam volna le rólad, ha Te nem mondasz le rólam.

De most itt vagyok, és még ha minden nap egy kicsit bele is halok, úgy kell döntenem, hogy elengedem a rólunk szóló elképzelést. Mert ez minden, ami valaha volt.

Szóval itt vagyok, és elengedem a rólunk alkotott álomképet, mert megérdemlem, hogy több legyek, mint egy fantázia. Megérdemlem, hogy ne kelljen arra várnom, hogy valaki véletlenül készen álljon. Megérdemlem azt a szerelmet, amely éppúgy hisz bennem, mint én benned… Csak azon tűnődöm, hogy hinni fogok-e még valaha egy ilyenben.

Itt vagyok, és elengedem a rólunk alkotott álomképet, és megbocsátok magamnak, amiért annyira elvesztem valakiben, hogy elvesztettem saját magamat.

Azt hiszem, egy részem mindig szeretni fog téged, és értékelni fogja azt, ami a miénk volt, még akkor is, ha nem tudom, mi is az valójában.

De itt vagyok, és elengedem a rólunk alkotott álomképet, mert ezt te már akkor megtetted, amikor az életed részévé váltam.

Bia

(kezdőkép: Unsplash)