Mindig megperzselsz… Amikor megismertelek, egy nagymenő macsóval találkoztam össze. Kissé öntelt, hihetetlenül magabiztos férfi képét mutattad.
Tökéletesen az ellentétem voltál. Szürke kisegér voltam melletted. Mégis menthetetlenül beléd szerettem. Tisztában voltam vele, hogy reménytelen az egész, láthatatlan voltam a számodra.
Szerencsére fogalmad sem volt az érzéseimről, amiket aztán szépen lecsendesítettem magamban. Barátsággá szelídült bennem minden. Vagyis olyan „ittvagyokhakellek” támaszként melletted álltam. Megismertem benned az álarc mögötti embert.
Mindkettőnk élete sokat fordult azóta. Te megtaláltad a helyed, én is éltem az életem, néha romjaimból építkeztem újra, máskor nem törődve semmivel mosolyogtam a világra, megelégedve mindazzal, amit az élet ad.
És akkor egyszer csak jöttél.
Váratlanul, mint egy tornádó…. pont amikor már elfogadtam a sorsom. Minden előzmény nélkül letaroltál.
Keresem a válaszokat azóta is, levegő után kapkodva, azután lehűtöm, felpofozom magam, és újra minden megy tovább a szokásos medrében.
Talán csak a fantáziám játszott velem, és a képzeletem szülte ezt az egészet. De éjjelente rám törnek képek, szavak, érzések, annak az éjszakának a lángoló emlékei, mikor pár órán át újra érezhettem, hogy lüktet még az ereimben vér, képes vagyok lélegezni, zsigereimben érezni minden rezdülést.
Tudni, hogy igenis élek még…
Bella
(kezdőkép: pexels)