2020 olyan volt, mint egy óriási álarcosbál, amin mindenkinek kötelezően részt kellett vennie. Majd előbb-utóbb mindenkinél beköszöntött a legnehezebb óra, az éjfél, amikor is fel kellett fedni az igazi arcunkat.

Egyesekkel kapcsolatban azóta is azt kérdezzük összetört szívvel: hogyan lehettünk ilyen vakok?

A tavalyi év több tekintetben is sokkoló volt és csak úgy bővelkedett tanulságokból. A járvány kegyetlen, de akármilyen fájdalmas is bevallani: értékes játékot űz velünk. Ha az elsőből nem is, hát a második körbőlbiztosan kiderült: ki ellenség és ki barát. Ki az őszinte és ki a hazug. Kire számíthatunk és ki az, aki otthagy bennünket a szükség idején.

A koronavírus egy fizikai és lelki szinten játszódó álarcosbálba invitált bennünket. Persze egyeseknek nem volt ez új keletű, mert már hosszú évek óta viselték a láthatatlan maszkjukat, amellyel megtévesztették a környezetüket. Belenéztünk a szemükbe: azt hittük ismerjük őket. Igaz barátként, csodás partnerként vagy éppen példás családtagként viselkedtünk velük szemben.

A nehéz időkben megosztottuk velük mindenünket. Két kézzel szórtuk oda nekik lelkünk kincseit és bugyoláltuk őket szeretetünkbe, védelmező ölelésünkbe. Közben abba az álomba ringattuk magunkat, mikor ránk jár majd a rúd, ők lesznek az elsők, akik a segítségünkre sietnek.

De senki sem nyújtotta a kezét, mikor a bál kellős közepén megnyílt alattunk a föld és lassan, egyenletesen elkezdett bekebelezni bennünket. Néhányan elfordították a tekintetüket. Mások csak nézték, ahogy elveszünk. Miközben kérdő, kétségbeesett tekintettel figyelted őket,

láttad, amint apránként leveszik a maszkjukat
és rá kellett döbbenned: nem ismered őket.

Tudod a nevüket, emlékszel az átélt élményekre, mégsem illenek be sehova ezek az ember. Hova tűntek a kedves arcok? A jólelkű és szeretetteljes barátok? A megértő rokonok? A hűséges és támogató partnerek?

Megtörte őket a koronavírus. A stressz, a félelem, a bezártság, a harc a láthatatlan erővel kikészítette őket. Nem maradt erejük arra, hogy magukon tartsák az álarcukat. Fogták és ledobták a porba, mivel már nem számít, mit gondolnak róluk. Csak az a lényeg: nekik legyen jó és túléljenek. Bármi áron.

Olyan szavakkal búcsúztattak, amíg süllyedtél, minthogy „Sajnálom, most mindenkinek magára kell gondolnia.” vagy „Ezt is megoldod, mint a többit.” Sokan még ennyit sem mondtak. A szemükből olyan közöny áradt, ami teljesen megbénított.

Emiatt kezdtél még gyorsabban elmerülni. Amikor megtudtad, kik is vettek eddig körbe, milyen vakon, jóhiszeműen, naivan éltél, az élnivágyás utolsó szikrája is kihunyt benned. Többet nem kapálóztál a sorsod ellen. Hirtelen úgy tűnt, nincs értelme, mikor ilyen sok hamis, álnok ember vesz körbe. Te feláldoztad értük az idődet, az energiádat, a pénzedet, a kapcsolataidat, akár az egész életedet és mikor a legnagyobb szükséged lett volna rajuk: cserbenhagytak.

Úgy tűnt, végleg elsüppedsz, ám az utolsó pillanatban a reménysugár fénypászmája csillant fel szemed előtt és megragadott egy kéz. Hát mégis van valaki, aki szeret, aki törődik veled, akinek fontos vagy! Alig vártad, hogy a szemébe nézz és elborítsd háláddal a megmentődet. Te magad húztad le róla a maszkot és a felismeréstől elakadt a szavad: „Te?!”

Hiszen rá számítottál a legkevésbé! Miért pont ő?
De már tudod: aki maszkot visel, nem mind rossz ember.

Akadnak, akik szerénységből, óvatosságból takargatják az álomszép lelküket. A lelket, amelyet csodálni, tisztelni és becsülni kellene. Az újabb kínzó felismerés könnyeket csalt a szemedbe, mert valaki olyan húzott ki a csávából, akit alig ismersz vagy soha nem is vetted emberszámba, esetleg egészen mostanáig gorombán bántál vele.

De nem mindenkinek ért véget happy enddel a 2020-as álarcosbálja. Emlékezzünk meg azokról, akikért nem nyúlt oda a segítő kéz az utolsó pillanatban és egyszerűen: elsüllyedtek. Egyetlen igaz ember sem akadt a környezetükben. Azóta is arra várnak, hogy megmentsék őket vagy ami még rosszabb: lemondtak az emberekről.

Wadolowski-Balogh Orsolya

(kezdőkép: Unsplash)