You are currently viewing Téli boldogság

Téli boldogság

  • Olvasási idő:olvasási idő: 5 perc
  • Bejegyzés kategória:#nőilélek
  • Ezen hozzászólások közzététele: 0 hozzászólás

Hajnali fél négy. Kibotorkálok a gyerek mellől a szivacsról, halkan, nehogy felébredjen.

Nincsenek gondolataim, csak az alap funkciók működnek, azok sem maradéktalanul…

Au! Már megint nekimentem a falnak… Hihetetlen, nem bírom megtanulni, hogy ez az ajtónyílásnak csúfolt rés mekkora… Kávé bekészítve, gomb megnyom, irány öltözni. Nem akarom, de visszafelé menet rápillantok a férjemre, és az ágyra, ahol tegnap ő feküdt… Nem én.

Hirtelen jönnek a mondatok: ,,már mi vagyunk, mi ketten, te a harmadik vagy”, ,,csak jogilag vagy a feleségem”, ,,a mi kapcsolatunk tiszta.” És a pillantások, amiket egy szúrás alatt ki is zárok.

Sötét van. Fogalmam sincs, milyen zoknit és bugyit veszek fel… Nem baj. Random póló, farmer, pulcsi. Majd a vonaton megnézem, mit vettem fel. Ezen jót kuncogok, amivel magamat is meglepem.

Mindig lehet nevetni. Hozzáállás kérdése…

Kész a kávé. De jó! Egyet nyugodtan megiszok, egyet elrakok az útra. Anyukám csomagolt utoljára nekem bármit is. Ez kicsit megmelengeti a szívemet, jó gondoskodni, még önmagunkról is.

Hangszer, kotta, iratok, kulcs, zseblámpa. Megvan. Öltözés, indulás. Egy halk sziát visszasuttogok az alvóknak, bezárom az ajtót. Még alszanak pár órát.

Kint csípős hideg, gyönyörű nagy hó, teljes csönd, és sötétség fogad. Nagy levegőt veszek,

végre kapok levegőt!

A házban már egy ideje nem…

Csípi az orrom hegyét a hideg, de nagyon tetszik ez az őszinte idő. Meleg a kabátom, és áldom az eszemet, hogy a bumszli, ronda, narancssárga hótaposó mellett döntöttem a boltban.

Elindulok lefelé a dombról, bekapcsolom a zseblámpát, és csodálom a gyönyörűséget körülöttem. Minden alszik, csak az én indokolatlan lépteimet hallani, ahogyan harsog a lábam alatt a friss hó. Kicsit elszégyellem magam, tönkreteszem ezt a csodát, de ugyanakkor boldogság tölt el, hogy láthatom.

Nem csúszkálok a meredek domboldalon lefelé: egyre szebb ez a narancssárga hótaposó. Magabiztosan igyekszem, és hatalmasakat szippantok a friss, harapós levegőből.

Világítok a lábam elé, hallgatom, hátha egy erdei állat keresztezi az utamat, de semmi. Teljes a csönd, mindenki alszik, csak egy ember nem.

Leérek a köves útra, és a közvilágítás sárgás fényeiben megpillantom a hatalmas fák hólepte ágait, ahogyan két oldalról ráhajolnak az útra.

Megállít a látvány.

Muszáj ezt a csodát örökre megjegyeznem.

Egy könnycsepp gördül végig az arcomon, és mosolyogva indulok tovább, a buszmegálló még messze van, sietnem kell, de pár lépés után belém nyilall egy érzés…

Hiszen én boldog vagyok!

Lelassít a felismerés, majd hitetlenkedve sietősebbre veszem a lépteimet… A megállóig maguktól hullanak a könnyeim – nem igazán tudom, pontosan miért is – amit a kesztyűmmel törölgetek vadul. Tudom, nem fagy az arcomra, de nagyon hideg van. És örülök, hogy nem volt időm kifesteni magamat.

Eszembe jut a tegnap esti beszélgetés… Végig kellene gondolni… De nem megy. Nem fér bele ebbe a csodába, nem a valóság része… Nem fontos, ilyen szépségek mellett.

A gondviselés nem hagyja, hogy foglalkozzam vele, nem ez a dolgom most. Csak feltölt, mint egy lemerült telefont. Hálás vagyok, és ahogy lötyög a kávé a termoszban, eszembe jut, ma nem csak én gondoskodtam magamról. 

Teljesen megilletődve, és megtisztulva ezen a hófehér hajnalon, érzem, sőt, szinte hallom a szavait:

minden rendben lesz. 

És alig várom, hogy délután elhozhassam a lánykámat az oviból, akivel hatalmasat fogunk hógolyózni, ha sötét lesz, akkor is.

Jó nap ez a mai.

Szeretem ezt a narancssárga hótaposót.

sr

(kezdőkép: Unsplash)

 

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?