Egy ideje emésztem magamat… Emésztem a lelkem, melyet olyan gondosan kemény páncélok mögé rejtve, az apró darabjaiból építek újjá.
Tagadok! Tagadom az érzéseimet saját magam elől is. Nem lehet! Nem adhatom át a félig összeragasztott, de még nem tökéletesen működőképes szívemet.
Nem állhatok előtted teljes valómban, meztelen, falaktól lecsupaszított tiszta lélekkel, nem mutathatom meg sebezhetőségemet.
NEM!
Az eredmény mindig ugyanaz: döbbenten eszmélek rá, hogy félek.
Mondhatok bármit, de akkor is ez az igazság: rettegek attól, hogy újra összetörök, hogy újra a lelkem sötét bugyraiba taszítanak és darabokra hullok.
De hetek óta tudom… Teljesen világos, még ha nem is merem kimondani neked és magamnak sem.
Tisztább fénnyel ragyogja be a szívemet, mint egy forró, felhőktől mentes nyári nap sugarai.
De bátornak kell lennem, vállalnom kell a kockázatot és be kell vallanom, hogy: SZERETLEK!
Ökrös Zsuzsanna
(kezdőkép: Pixabay)
