Tiniként minden fényképen elbújtam, ma már nagyon bánom

Legszívesebben kézen fognám azt az önbizalomhiányos, hórihorgas, nagymellű kamaszt; odavezetném a tükör elé és az égbe kiáltanám, hogy tudja; úgy szép, ahogy van.

De ha ezt már nem is tehetem egykori önmagammal, a lányomért felelős vagyok.

Kamasz koromban gyűlöltem a testem. Utáltam a hosszú lábaimat, és annak ellenére, hogy elég magas voltam, mégis kövérnek hittem magam. Az „égimeszelő” mivoltomnál pedig csak a melleimet szégyelltem jobban, amik – mióta csak ez a kérdés foglalkoztatott – mindig is jóval nagyobbak voltak, mint a korombeli lányoknak.

Mindent megtettem, hogy elrejtsem őket, hogy kisebbeknek látszódjanak: púposan tartottam a hátam, leszorítottam, és olyan melltartókat viseltem, amik optikailag kicsinyítettek rajtuk – hasztalan. Sokan csúfoltak, sokan megbámultak emiatt. És minél többen bámultak, annál erősebben torzult az önképem: meg voltam róla győződve, hogy velem valami nagyon nincs rendben. Így indultam el az étkezési zavarok lejtőjén.

Emlékszem, volt egy olyan pont, amikor már a tükörbe sem tudtam belenézni, mert annyira elviselhetetlennek tartottam a saját magam látványát.

Közben pedig semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy én is „normális” legyek,

bármit is jelentsen az.

Szégyelltem magam akkor is, amikor a gimis barátnőm büszkén mutogatta, milyen menő ruhát kapott kölcsön az anyukájától. Nálam ez sem játszott, hacsak nem akartam szegény anyu egyik menő cuccát magamon szétreccsenteni. Sokkal kisebb és filigránabb volt nálam az én mamikám, már 15 éves koromban is.

Ezek után nincs is mit csodálkozni azon, miért is nem szerepelek a régi családi fotókon. Pontosabban, amin rajta is vagyok, a teljes alakom soha, még véletlenül sem látszódik; erre mindig gondosan ügyeltem. Megbújtam a többiek mögött, de amikor csak tudtam, leginkább kitáncoltam a képből.

Fel sem tudnám sorolni, hányféle diétát, fogyókúrát próbáltam ki, hány konditermet megjártam már életemben; mennyit gyötrődtem azon, hogy változtassak azon, amin nem igazán lehet.

Mára viszont sokat szelídült a harcom, a küzdelmem a saját testemmel. Tudod, mi adta a kezdő lökést hozzá? Egészen prózai magyarázata van: nemrégiben, hirtelen felindulásból megvettem magamnak egy elképesztően jó szabású, mélyen dekoltált ruhát. Igen, jól olvasod!

Gondoltam, legyen, ezt kaptam az élettől; akkor viselem méltósággal!

Valami elkezdett átkattanni bennem… mert igen, lehet, hogy bazi nagyok a melleim és el tudok nézni a legtöbb férfi feje fölött; viszont mi lenne, ha mindezek mellett a jó dolgokra összpontosítanék. Ha megpróbálnám az adottságaimból kihozni a legtöbbet. Hogy igenis már 42 éves vagyok, de például alig van ránc az arcomon, a bőrömmel nagyon szerencsés vagyok.

Úgyhogy azt hiszem, jó nyomon vagyok, jó úton haladok.

Ez az a nő, akit szeretném, hogy a lányom ismerjen.

Ezt szeretném neki megmutatni, átadni: hogy teljesen rendben van, ha elfogadod és olyannak szereted magad, amilyen vagy. És ma már nem bújok el a képeken; legfőképp magam elől. Még mindig nem érzem magam teljesen komfortosan, de fejlődöm. Nem szeretném, hogy felnőtt nőként neki is bánkódnia kelljen.

Megszendvedtem, érte is.

Olvasói levél

(kezdőkép: Unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.