Éveken át rángattak dróton. Megbabonázó bókdallamok, mézédes, de romlott szavak bűvöltek el.

Nem voltam sem barátnő, sem pedig társ vagy szerető. Csupán egy marionett bábu. Akire pedig feltekintettem és szerettem, szintén nem volt partner, nemhogy Nagy Ő, csak egy ügyes bűvész, akinek egy játékszer kellett önmaga szórakoztatására.

Minden nap epekedve vártam a polcon ülve: mikor vesz le. Mikor törődik végre velem. Ám a nagy mágusok szörnyen elfoglalt életet élnek, hiszen fontos, dolgos emberek. De

mikor végre eljött a perc, hogy végre rám figyeljen,
igazából azt sem értem tette.

A maga szórakoztatására emelt fel és bábozott velem.

Hiszen mindig csak akkor jött, amikor akart valamit. Mikor éppen egy kis szeretetre, csodálatra, figyelemre, törődésre vágyott.

Majd miután megkapta, amit akart,
szépen visszarakott a polcra és elfelejtkezett rólam.

Persze igyekeztem az értésére adni: nekem is vannak vágyaim. Mikor a szép szavakból nem értett, hát megmakacsoltam magam. Nem ugrottam le boldogan az ölébe, mikor értem nyúlt. Nem hajlott a térdem, sem pedig a karom a parancsszóra. A táncom döcögősebb lett és ellenálló hipnotikus hangjával szemben. Ekkor mindig szórt egy kis morzsát elém, amire azt hittem: egy kiló kenyér. Mindig csak egy csepp kis szeretet, hogy olajozottabb legyen a modorom. Sokáig átkoztam az Istent a vakságomért és mert

nem vettem észre: nem adta nekem a szívét, az egész lényét,
csupán az illúziót, hogy az enyém.

Valójában mindig örök második voltam. Sosem foglaltam el előkelő helyet a szívében. Minden és mindenki fontosabb volt, mint én. De amíg ígért, addig reméltem: hittem, hogy egyszer megváltozik értem. Én leszek az első és legfontosabb. Komolyan tervez velem. Egy napon igazi nő lesz belőlem, nem csak egy fabábú. Nem jöttem rá, hogy valójában az átkot, ami engem sújtott, ketten szőttük: egy önbizalom- és szeretethiányos nő és egy nárcisztikus zsarnok.

Egy napon, elkezdtek visszatérni az emlékeim: hús-vér nőként érkeztem meg ebbe a kapcsolatba. De azt hittem, sérült lelkemre a gyógyír az, ha úgy táncolok, ahogy fütyülnek nekem és akkor megkapom a balzsamot a sebemre. Ám az évek folyamán egyre szálkásabb, szárazabb lettem, mozgásom darabossá és nehézkessé vált. Engedtem, hogy minden terhemtől megfosszanak a drótok és vezessenek.

Minél inkább ellenkeztem: ő annál erőszakosabb lett. Előbb csak játszotta a sértődöttet és hetekre a polcon felejtett. Azt éreztette velem: rossz vagyok. Utána már nem finom csengő szóval, és óvatos irányítással, hanem durva mozdulatokkal vett rá az engedelmességre.

Burkoltam fenyegetőzött: kidob, elhagy,
akkor pedig megnézhetem magam, mert senkinek sem kell
egy olyan ócskaság, mint amilyen én vagyok.

Nem egyszer sugallta azt, hogy kész darabokra aprítani a testemet, ha nem térek vissza a játékba és követem a szabályait.

Végül felvirradt a nap, mikor eljött hozzám a jó tündér és újra igazi nőt varázsolt belőlem. Én voltam az a tündér. Megszabadultam kötelékeimtől, testem és lelkem újra könnyű volt. Messzire futottam a bűvésztől, akit régen oly nagyra tartottam és vissza sem néztem.

Van, akinek megtanítják a szülei vagy egyszerűen kialakul benne, de

nekem kellettek az elmúlt évek fájó bábleckéi, hogy megtanuljam:
igazi szeretetet érdemlek.

Nem azért élek, hogy másokat szolgáljak és valaki akkor szeressen, ha kiérdemlem vagy kedve szottyan hozzám. Megérdemlem, hogy valaki őszintén szeressen és ugyanannyit tegyen értem, mint amennyit én teszek érte. Soha többé nem leszek senki játékszere.

Wadolowski-Balogh Orsolya

(kezdőkép: Unsplash)