Csendben öltözünk. Még érzem az ízed a számban, a levegőt betölti az illatunk.

Még a sötétben is látom, ahogy a kocsi ablakán lassan folyni kezd a pára, ki sem látni, be sem látni. Hát itt tartunk, mint a hülye tinédzserek, mintha nem is 40 fele járnánk.

Ez maradt nekünk. A kocsi, a visszafojtott hangon úszó beszélgetések, a szeretkezésekbe fulladt nyugtalanság.

Pont, mint 20 éve, csak akkor még gyerekek voltunk.

Dühös vagyok, hogy elsodródtunk, hogy elengedtél, és dühös vagyok, hogy túl későn találkoztunk újra.

Én elhagyva, 2 kicsi gyerekkel, te házasan, és mégis elsodort magával az ár.

Akkor találkoztunk, amikor én az életem darabkáit kezdtem el felszedegetni, és te betoppantál, véletlenül, váratlanul, ahogy a régi érzés, és nem akartam elhinni, hogy ugyanaz történik, mint kamaszkorunkban. Csak tőled tudtam szakmai segítséget kérni, és valahol belül tudtam, hogy szólhatok. Előzmények nélküli üzenet volt, de te egy óra múlva ott ültél velem szemben az asztalnál. Nem volt kérdés.

A napok hamarosan késő éjszakáig tartó üzenetváltásba fulladtak.

Találkoznunk kellett még.

5 órát beszélgettünk, és egy üveg bortól vártuk, hogy feloldja azt, ami belül volt. Akkor vetted elő a levelet. Olvastam a saját, 17 éves kori kézírásom, és nem hittem el. Messzinek tűnt az idő, amikor még postán leveleztünk. Megőriztem, mondtad, és akkor a levelekre gondoltam, amik otthon vannak egy doboz mélyén, köztük a válasz erre, amit a kezemben tartok. 18 év telt el. Féltem, féltünk. Akkor is, most is.

Egy hónappal később, amikor a csillaghullást néztük, már éreztem, de nem mertél hozzám nyúlni, nem mertem hozzád érni. Minden találkozással nőtt a tűz.

Addig húztuk amíg lehetett, de egyszercsak már nem volt tovább,

és amikor megfogtad a kezem, úgy hullottunk bele ebbe az óceánba, hogy nem maradt több idő még egyszer átgondolni.

De már késő, már elhaladt az élet,
és mi lekéstünk egymásról benne.

Te nem vállalod a gyerekeimet, nem tudod túltenni magad rajta hogy nem tőled vannak, és én nem haragszom rád. Tudom, hogy neked is jár az esély, hogy saját családod legyen, és ne másét neveld.

Csendben szeretlek, ahol épp vagyunk,
de csak pont addig, amíg ott vagy,

különben túlságosan fájna. De ilyenkor hagyom, hogy megint 17 éves csitrinek érezzem magam, hagyom, hogy úgy izzadjon a tenyered, mint akkor. Akkor még nem tudtuk mit kezdjünk egymással, most meg már nem lehet. De most is,

minden találkozáskor ugyanúgy izgulunk, mintha az első lenne.

Másfél éve bujkálunk már. Egérút a valóságból. Ide-oda jössz értem kocsival, városokon át, néha egy fél napunk is van, néha csak egy óra. Van, hogy egy órát vezetsz, hogy beszélgessünk. Hogy csak üljünk a kanapén, és érezzük ahogy szikrázik a levegő. Valaki otthon vár, és nem tudja hogy itt vagy.

Gyönyörű életünk lehetne.

Nézem, ahogy nézel, nem szólsz, de érzem, amit érzel. Sohasem fogod kimondani. Aztán felöltözünk, és mindenki visszamegy a saját életébe, és éli, ahogy tudja.

Amikor este hazaérsz, én épp esti mesét olvasok a gyerekeimnek. Gondolok rád.
Annyira sajnálom, hogy elkéstünk.

A.

(kezdőkép: Unsplash)