Késő éjjel van, megint álmatlanul forgolódom. Hallgatom az eső halk, monoton kopogását. Mióta elmentél, hogy külföldön találd meg a számításod, nem vagyok önmagam. Csak lézengek kedvetlenül, szomorúan.
Sokat dolgozol, egész nap vezetsz, nem tudunk üzengetni egymásnak. Ha írok is, nem válaszolsz. Nappal nem tudsz, este pedig talán nincs is kedved. Egy hete is van már, mióta utoljára hívtál.
Fáj a hiányod,
de leginkább az, hogy semmit nem tudok rólad. Próbálom megfejteni, miért esik annyira nehezedre, hogy beszélj a gondjaidról, az örömeidről, a sikereidről. Szeretném hallani, hogy én is átélhessem, ha kell, erősítselek, biztassalak. Azt is tudni akarom, hogy szeretsz-e, hiányzom-e. Úgy hiszem igen, de valahogy ez mindig kimondatlan marad mégis.
A szeretetet sokszor titkolni akarjuk, mert félünk az érzéstől, ami bennünk kavarog.
Milyen egyszerű pedig odasúgni párunknak, hogy szeretlek és szívből megölelni. Van, hogy annyira szeretünk valakit, hogy mi is össze is roskadunk a súlyától.
Lassan álomba szenderülök. Azt álmodom, hogy átölelsz és az arcod a nyakamba fúrod. Gyengéden, apró, leheletnyi puszikat érzek puha ajkaidról. Elmosolyodom, álmaimban legalább velem vagy és szorosan ölelsz. Igyekszem beleolvadni az ölelésedbe.
Melegem van, fordulnék, de nem tudok. A lábamra nehezedik valami, próbálom eltolni, nem megy. Felriadok, tapogatózom a sötétben. Egyszer csak ismerős illatot érzek, hmmm csodálatos, érzéki, kedvencem. Abban a pillanatban tudom, itt vagy velem, nem álom volt, tényleg itt fekszel és ölelsz, a lábad átvetve az enyémen, szorítasz magadhoz.
A hajnal fényei, a kelő nap sugarai felszárítják az éjjeli esőcseppeket az ablakon. Kinyitom a szemem, kedves arcodat látom, mosolygó huncut tekinteted néz vissza rám. Kéjesen kinyújtózom. Boldogság és hála járja át a lelkem. Kérdezném, meddig maradsz, de nem teszem.
Ez a MI reggelünk, itt a MOST – ban. Csak ez számít.
Felém nyújtod a kezed, megsimítod arcom. Belecsókolok a tenyeredbe. Már tudom, hogy szeretsz, valóban szeretsz…
Fata Morgana
(kezdőkép: pixabay)