You are currently viewing A benned meglelt szerelem

A benned meglelt szerelem

  • Olvasási idő:olvasási idő: 11 perc
  • Bejegyzés kategória:#novella
  • Ezen hozzászólások közzététele: 0 hozzászólás

Kávéval a kezemben, határozott léptekkel haladok keresztül a park bejáratának széles, elegáns kapuján.

Minden reggel, ugyanakkor és ugyanott szelem át a városnak ezt a nyugodt szegletét, mert egyes rutinok akárhogy is, de biztonságot adnak ebben a kaotikus világban.

Az öltönyöm kifogástalan, a nyakkendőm tökéletesen megkötve, hajam akár egy címlapon virító modellé. Nem véletlen, hogy a nők a lábaim előtt hevernek és én általában nem is utasítom vissza őket.
Irigylésre méltó életet élek és ezzel teljes mértékben tisztában is vagyok.

Bárkit megkaphatnék, még csak kérnem sem kéne, mégis, három napja a munkába igyekezve csak Őt figyelem. Egyenes háttal, tekintélyt parancsolóan ül nem messze a fa alatt egy padon, könyvvel a kezében. Világosbarna haja olykor finoman lebben egy-egy tavaszi fuvallattól. Előkelő testtartásában mégsincs semmi gőg vagy fellengzősség, csakis báj és finomság.

Megállok és figyelem, mire mintha megérezné, egyszer csak felpillant, haját füle mögé tűri, és rám mosolyog.  Majd újra könyvének szenteli figyelmét.
Elindulok felé.

– Ne haragudj, megkérdezhetem mit olvasol? – Nem hiszem el, hogy ez a baromság az én számon jött ki! Ennél azért jobb szoktam lenni.
– Persze – feleli mosolyogva. – Jane Austen: Büszkeség és balítélet.
– Hát, kemény diónak tűnik. Semmi Szürke ötven árnyalata vagy ilyesmi? – próbálok eredeti és humoros lenni, de érzem, szörnyen kínos vagyok.
– Kérlek, ide kiskorúak is járnak! – néz rám szemrehányóan. – Azt otthon az ágyam alatt rejtegetem – feleli pajkos suttogásban, rám nevet és én észre se veszem, már ott ülök mellette a padon.

Innentől kezdve állandó szereplőivé válunk egymás reggeleinek. Julie minden alkalommal ott vár a padon és én munka előtt negyed órát rendszeresen vele töltök. Csak ülünk egymás mellett és beszélgetünk. Mikor már tudom melyik a kedvenc kávéja, viszek neki, aztán együtt szürcsöljük el a sötétbarna nedűt.

Bármiről képesek vagyunk beszélni, semmi nem tabu, semmi nem kínos. Olyan természetes számomra a közelsége, mint hogy levegőt veszünk az életben maradáshoz, hogy a nappalokat éjszakák váltják, s hogy a tél után eljön a tavasz.

Két hét telik el így, és ez alatt a rövidke idő alatt olyan mélyen megismerjük egymást, mintha óvoda óta a legjobb pajtások lennénk.

De ezen a péntek reggelen minden megváltozik.

Nézem Julie száját, ahogy beszéd közben mozog, és egy árva szót nem fogok fel a mondandójából, mert végig csak azon jár az agyam, hogy milyen lenne, ha megcsókolnám azokat a puha, rózsaszín ajkait. Már kis híján ráveszem magam, hogy megtegyem, mikor egy fiatal, húszas évei elején járó, magas, jóvágású, megtermett fiú lép hozzánk.

– Szia Julie! Ne haragudj, kicsit előbb jöttem. A többiekkel beülünk egyet kávézni és arra gondoltam, talán lenne kedved velünk tartani. Helló, Tim vagyok! – nyújtja felém lapát méretű, vaskos kezét az idegesítően jóképű Tim. Nem tudom, miért zaklat fel ennyire a kinézete.
Miután jól végigmérem a „kis” Tim-et, veszem észre, hogy mi nem stimmel a képpel. A fiú egy kerekesszék tolókarját markolja. Julie rám néz, majd Timhez fordul:

– Tim, tudnál nekünk adni pár percet? – a fiú bólint, majd lassan odébbsétál, udvariasan hallótávolságon kívülre. Ettől hirtelen nagyon tisztelem.
– Nézd Rob, valamiről eddig még nem beszéltünk.
– Ez a tiéd? – kérdezem a székre mutatva.
– Igen. Két éve. Autóbaleset. De minden rendben – mondja, miközben őszinte mosolya beragyogja gyönyörű arcát, kezét az enyémre fekteti, mire én hirtelen elrántom a sajátom.

– Már hogy lenne minden rendben? Hiszen nem tudsz járni! Mármint… úgy értem… ne haragudj, szóval ebben kell ülnöd! – fakadok ki és közben mérhetetlenül sajnálom magam. Magamat sajnálom! Mondták már, hogy egy önző tuskó vagyok, lehet, hogy nem tévedtek.

Elárulva és becsapva érzem magam. Minden, amit elképzeltem Julie-val; a sétáinkat, a kirándulásokat, a vad szeretkezéseinket, minden egy pillanat alatt a darabjaira hullik.

– Rob, elhiszem, hogy ez egy kicsit sokkoló lehet számodra, de hidd el, teljes az életem. Nem vagyok egy folyamatosan ápolásra szoruló nyomorék, mint akinek esetleg most képzelsz. Nem kell pelenkázni és hasonlók – nevet fel, de én nem nevetek vele. Piszkosul dühös vagyok.
– Sőt, képzeld, még szerencsés is vagyok, mert tudom csinálni AZT is.
– Milyen AZT tudsz csinálni, ezt nem ért… jaa… khm…, hogy AZT… értem – Julie ajkai mellett ott lapulnak a mosoly kis gödröcskéi, szemében pedig a remény, hogy megértem. De képtelen vagyok rá.

– Elszaladt az idő, el fogok késni, ha nem indulok el. Kösz a kávét! – megköszönöm a kávét, amit én hoztam, csak hogy mondjak valamit és ne tűnjek annyira bunkónak, majd felpattanok és szélsebes léptekkel nekiiramodok.
Pár méterrel később visszafordulok. A lány a padon továbbra is engem néz, arcán bájos mosoly pihen, de tekintetében fájdalom és csalódottság jár gyötrelmes táncot.
– Minden rendben Juls?
– Ma nem kérdezte meg, hogy hétfőn találkozunk-e. De minden rendben Tim, keressük meg a többieket – feleli Julie, de Tim ismeri már annyira, hogy tudja, Julie szívében most egyáltalán nincs rendben minden.

– Komolyan, haver?! Jessica felajánlkozott és te lepattintottad? Az a nő egy igazi nehézbombázó!
– Azért ezt a megállapításod szerintem a menyasszonyod előtt annyira ne hangoztasd – válaszolom Jimnek, majd kortyolok a sörömből.
– Azon a parkos csajon jár az eszed? Megvolt már? – néz rám Jim, s húz egyet az italából. Ha jól számolom a negyedikből. Tető alá hoztunk egy igazán jó üzletet, muszáj kicsit megünnepelni és kiereszteni a hónapok kemény munkája alatt felgyülemlett gőzt.
– Nem, nem volt meg. De egyszerűen nem bírom kiverni a fejemből. Igazából, ajh, haver nem is tudom. Azt hittem, hogy ha majd rálelek az igazira az olyan érzés lesz, mintha üdvözölné az életem, hogy csak annyit vagyok képes kipréselni magamból, hogy „Ó, helló!” És… hm. Őszintén? Az a baj, hogy vannak hiányosságai bizonyos területen.

– Óóó, már értem – tör ki nevetésben Jim. –, belebotlottál életedben először egy nőbe, aki nem teszi szét a két szép szemedért a lábait és egyértelmű, hogy nem benned van a hiba, hanem a csajjal nincs valami rendben.
– Nem, nem érted. A lába, nem tud járni.
– Hát, öregem, ez kemény. Elcsavarta a fejed egy nyomorék – sóhajt Jim, s még mielőtt az üvegébe kortyolhatna, erősen megragadom a nyakkendőjénél fogva.
– Ne nevezd nyomoréknak, megértetted? Soha! – húzom egyre közelebb magamhoz a vékony, drága selymet markolva.
– Jól van, haver, nyugi, ne haragudj! Jézusom, mi ütött beléd? Ha nem ismernélek, még azt hinném, hogy belezúgtál – meredten bámulok a sörömre, nem felelek, Jim továbbra is engem néz, majd megvilágosodik.

– Cimbi, te beleszerettél, szerelmes vagy igaz?
– Én nem… vagyis… fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy már most hiányzik.
– Hm, hadd tegyek fel neked egy párkapcsolati szempontból fontos kérdést. Azt… érted … szóval ARRA képes?
– Jim, ne legyél bunkó.
– Jaj, Rob, nekem ne játszd itt meg magad! Azt ne mondd, hogy még soha nem képzelted el, hogy az ágyadba viszed. Szóval tud veled papás-mamást játszani vagy sem? – Jim sokat mondó tekintettel bámul rám enyhén fátyolos szemekkel, s tisztában vagyok vele, hogy addig nem akad le a témáról, amíg nem kap kielégítő választ.
– Tud – s nagyot kortyolok az aranyszínű nedűből.
– Hát akkor meg mi itt gond? Szép, kedves, jól érzed magad vele, nincs semmi vesztenivalód, nem?

Ezen a kijelentésén töprengek utána egész este, míg körülöttem ezer fordulaton pörögnek a bárban a beszélgetések, amikbe korábban lelkesen ugrottam fejest, s élvezettel konstatáltam, hogy a társaság közepe lehetek, de ma nem. Csak Julie körül zakatolnak a gondolataim. Érezni akarom az illatát, érinteni puha bőrét, ízelni rózsaszín, igéző ajkait. Juliet akarom, mindenestül, s imádkozom azért, hogy hétfőn ne legyen még túl késő.

De nem jön el. Se hétfőn, se kedden, se szerdán, se az azt követő napok egyikén sem. Fáj minden reggel úgy elhaladni kicsiny világunk előtt, hogy ő nem része többé, mégsem tudom rávenni magam, hogy irányt változtassak. A remény erősebb.

Két hét telik el így, még mindig ugyanott szelem át a parkot papírpohárral a kezemben, gondolataimba mélyedve, mire egy görkorcsolyás a semmiből nekem ütközik. Bőszen esdekel bocsánatomért, meggyőzöm, hogy erre semmi szükség, elhaladtában még követem szememmel, mikor megpillantom őt egy másik pad mellet, a székben ülve, kezében egy pohárral. Habozás nélkül odasietek, árnyékom a könyvére vetődik, s mielőtt felpillanthatna megszólalok:

– Ne haragudj, megkérdezhetem mit olvasol? – ő rám emeli azokat a gyönyörű barna szemeit, arcán életre kelnek a kis gödröcskék, szemében újra táncra kel a boldogság.
– Jane Austen: Meggyőző érvek.
– Semmi Sötét ötven árnyalata?
– Azt neked tartogatom a párnám alatt – feleli nevetve és én már mellette ülök a padon.
– Nem kellett volna miattam új helyre költöznöd.
– Miattad? Oh, kérlek ne nevetess! Gallyazták a fát, nagyon odasüt a nap – és valóban, korábbi kis buborékunk színhelye verőfényes, vakító napsugárban úszik.
Nem szólalunk meg végtelennek tűnő másodpercekig, csak gubbasztunk egymás mellett, s a másik arcát fürkésszük.

– Szia Julie!
– Szia Rob! – feleli kuncogva, mire én kezemet finoman arcára csúsztatom, s ott a park közepén, a platánfa árnyékában a padon, ajkaimat rózsaszín ajkaira tapasztom.

Németh Vivien

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?