You are currently viewing A lottó

A lottó

Még mindig szomorú volt a lány a tegnapi veszekedés után. A szeme alatti párnákat aggódva méregette a tükör előtt. „Hogy fogom magamat így kisminkelni? Jó idő van egyáltalán? Elég lesz a napszemüveg, úgyis csak cigiért kell leugrani, hál’ istennek!” és már lépett is gyorsan a cipőjébe, hogy hamar túl legyen az egész keserves műveleten, mert a legkevésbé szeretett volna most emberek közé menni.


Hasonló veszekedés már megtörtént korábban is, de most elhatározta, hogy véget vet ennek a kapcsolatnak. Elengedi, mert nem tudja meddig mehet ez még így tovább, de az biztos, hogy így sosem lesznek boldogok. Ezen elmélkedve belemerült egy TV műsorba, egy sorozatba, de a felét sem értette annyira belemerült a gondolataiba, csak bámult maga elé, s közben a lehetőségek végtelen kimenetelét számítgatta.
Egyszer csak megcsörrent a telefon. Reménykedett benne, hogy Ő írt valami kedveset, valami bíztatót, valamit csak valami történjen már. De nem Ő volt, csak az anyukája kérdezte meg, hogy „Mizu?”. De ez most egy olyan helyzet, hogy a válasz „Sem mi, se zu! :-(„ de lerázni nem akarja ahhoz meg nincs ereje, nem akarta elmesélni az egész szakítást, mert a sírás még mindig a torkát mardosta. Egyszerűen csak lekapcsolta a telefont és félreteszi. Majd újra kézbe veszi és töltőre rakja, de mégis marad a kezében, és egy rövid hatásszünetet követően megnyitja a Google-t.
Szokásos hírek, horoszkóp… „Várjunk csak, van lottóm!” csillan fel elméje, és szomorúan hozzáteszi, hogy „Illetve lottónk.”, és megint jönnek a lehetséges variációk, hogy „Mi lenne, ha megnyernénk, és mindent megtehetnénk ezentúl a világon, amit csak szeretnénk? Akkor is veszekednénk, hogy ki takarítson és mi legyen a vacsora. Komolytalan dolgok, amikre amúgy fittyet hányunk amúgy is de… Várjunk csak! 1, 3, neeee……14…..20, na ezt nem az nem lehet neeee……..baszki és a 30-as…. MI VAN???” és hátradől a kanapén úgy, hogy majdnem beüti a falba a fejét. „Ezt nem hiszem el most mi van? Csak hallucinálok, dehogy is, az nem lehet! Hányadik játékhét, úr Isten, fel kell hívnom anyut. Nem dehogy is, felhívom Őt. Na azt meg pláne nem! De most ez mi? Kajak? Tényleg 22. játékhét, 1, 3, 14, 20, 30.” és csak azért tudja fejből a számokat, mert a születésnapjaikat szokta megtenni, és az életkoruk, két mezőben feladva. A szíve vadul dobog, és a vér bombaként robban az agyában, szinte mintha bedrogozott volna, még a szoba is színesebb, mintha felemelné őt valami erő, és ettől a hirtelen érzéstől elkezd remegni. Remeg a keze, a lába és a szíve olyan ütemben dobog, hogy úgy érzi mindjárt elveszti az eszméletét. A pohár vízért nyúl, de kilötyögteti a padlóra, és közben ránéz a TV-re, még mindig az a műsor, körbe néz a szobában, hogy van e valaki ott, látja-e őt valaki, hogy csak lehessen szólni valakihez, felugrik, körbe-körbe jár, mint egy bolond, mint egy mérgezett egér, aki azt se tudja mit keres, csak keresi szüntelen. Majd visszaül a kanapéra, és újra feláll, de megint visszaül, lefekszik, sehogy se jó, és közben már annyira remeg az izgalomtól, hogy komolyan elgondolkodik mentőt kell hívnia. Közben pedig szét veti a düh, hogy nincs kihez szólnia, nincs senki ott a közelében, aki segítsen neki, ez így megy még egy órán keresztül.
„Mi a picsa van most? Mit kell ilyenkor csinálni? Várjunk csak hol van a szelvény?” és már ugrik is fel, hogy a táskájába nyúljon. „Ajjaj! Ne, nem vihette el. Nem maradhatott nála, neeee Úr Isten nem hiszem el! Melyik kabát volt rajta, mikor feladtuk, fekete bomber dzseki, de nem lehet, ezt nem hiszem el. Most kell felhívnom, ez nem lehet igaz, de ha elmondom neki biztos, hogy le fog lépni, letilt és röhög az egészen. Jézusom, tényleg nála maradt. Neeeeeee…ezt már komolyan nem hiszem el, miért ver engem az Isten, mit ártottam, miért????” és összeesik a szoba közepén, törökülésbe ül, majd hangos zokogásban tör ki. Úgy sír, hogy még az utcán is felnéznek a nyitott ablakra, és csak szomorúan tovább sietnek a járókelők. Nem csak a helyzet reménytelenségén omlott össze lelkileg, hogy több ezer kilométerre vannak egymástól, és a szakítással pedig fényévekre, hanem azon, hogy itt volt a nagy lehetőség, ami egyszer adódik az életben, és biztos, hogy ebből győztesen nem fog tudni kikerülni már. Majd hirtelen megszólal a telefon.
Úgy összerezzen a hívás hangjára, hogy a szíve akkorát dobban, hogy tényleg majdnem elájul. Abbahagyja a zokogást megtörli a szemét, és a kijelzőjére pillant: „Úr Isten ez Ő!” Hatalmasat sóhajt, majd a mennyezetre néz, elmormol egy rövid imát, és felveszi a telefont. „Halló!” Ha akarta volna se tudta volna letagadni, hogy most bőgte ki magát. A hang kellemesen válaszol a túloldalról. „Jó reggelt!” Igaz már dél is elmúlt, de náluk ez mindig így van. „Mi a baj Kicsim sírsz?” Ez az a kérdés, amit ha feltesznek neki, még ha nem is akarja bevallani, akkor is beindítja újra a sírást. „Igen, nagyon!” És elkezd újra zokogni, de már nem olyan őrjöngően, ahogy az előbb, inkább csak fájdalmasan. Majd érkezik is a válasz: „Ne sírj! Van egy jó hírem!” Ebben a pillanatban abbahagyja a sírást, és megáll még az idő is a szobában. „Jézusom, tudja!”-gondolja magában, „Igen és mi az?”-kérdezi villámgyorsan, tudja ha a lottóról van szó, az olyan mintha szíven szúrnák, és tuti elájul ott rögtön. „Itt vagyok Budapesten, most landoltam ebben a pillanatban. Hazajöttem hozzád, Szívem!” Ebben a pillanatban elkezd megint nagyon verni a szíve. „Nem is tudja, nem is vágja, hogy mi van! Te jó ég! Jézusom, hogy nézek ki, és vajon nála van.”-fut végig rajta majd hozzáteszi: „Mikorra érsz ide?”-de a válasz annyira gyors és komoly, hogy visszakérdeznek: „Nem is örülsz?” „Dehogynem, csak kérdezem, ezért kérdezem!” „Hát a térkép szerint egy fél óra kb. De minden oké? Jól vagy Szívem?” A hangja annyira lágy és aggódó, hogy úgy érzi azonnal el kell mondania mindent, de a telefonba nem akarja, hiszen már úgyis közel van, inkább személyesen. Majd megint rátör a remegés, és sóhajt egy nagyot és annyit mond: „Jól vagyok. Siess. Csók!” „Rendben, akkor érkezem.” Kinyomja a telefont, a hívás megszakad. Csak bámul a kijelzőre, úgy remeg a keze, hogy leejti a telefont, koppan egyet. Tudja, hogy a földön ülve nem törhetett be a kijelző.
Feláll és a fürdőszoba felé veszi az irányt. Elintézi a szokásos teendőit, felken egy kis sminket az arcára, rendet tesz, és már el is múlt az a fél óra. Csörög a telefon, megint Ő hívja, egy perc, és érkezik taxival. Kicsit még remeg az izgalomtól, de már jóval nyugodtabb, mint fél órával ezelőtt. Azt hitte akkor még, hogy diliházban fogja végezni, vagy egy hűtőládában. Csengetnek, kimegy, hogy kinyissa az ajtót. Ő ott áll, és úgy veszi körbe a kintről beszűrődő napfény, hogy hirtelen nem is embernek, hanem angyalnak tűnik, aki megérkezett egy hatalmas fényáradatban. Meg sem tud szólalni, csak a nyakába borul, és halk sírásba kezd. Ő is átöleli és olyan jó érzés keríti hatalmába, amiben megszűnik körülöttük a világ. Mindig is ezt az érzést akarja érezni, ez a legjobb dolog a világon, annyira szeretik egymást, hogy arra nincs is szó. Beljebb lépnek és csók követi a várva várt találkozást. Már zavarja a gondolat, hogy el kell mondania valamit, de annyira jó ez a pillanat, hogy nem akarja megzavarni semmivel. Nincs az a pénz, ami fontosabb lenne ennél, hogy Ő és ez a lány együtt vannak. Majd Ő megtöri a csendet, az arcához szorítja a homlokát, és halkan suttogja „Szeretlek! És hiányoztál…” Annyira szépen tudja mondani, hogy a lány elsírja magát és válaszol „Én is szeretlek, többé nem akarlak elveszíteni” Már mondaná, ami nyomja a szívét, a nagy híreket, ezért megnyugodva már kicsit összeszedi magát, és beljebb hívja, hogy üljenek le. Mivel most már biztonságban érzi magát, óvatosan elkezdi a témába terelni a fontos ügyet: „Emlékszel, hogy múlt héten elmentünk az étterem után a lottózóba?” „Jaj, tudom, emlékszem. Jaj ne is mondd, mikor átmentem haveromhoz, még a kabátom zsebében volt, ez a hülye meg összemosta a többi feketével. Miért?” És most jött el az a pillanat, hogy még az életben egyszer sem ájult el, de érezte azt a forgó érzést, amivel egyre csak gyengül, és esik össze. Még utoljára összeér a tekintetük, de látja a másik arcán, hogy nem fest túl jól, és már ahhoz sincs ereje, hogy megszólaljon, elgyengülnek a lábai, forog a szoba, és egyre kisebbnek érzi magát, homályos körülötte a világ. Majd elsötétül minden.
Kipattannak a szemei és vad lihegésbe kezd. Felül az ágyon be van takarva, oldalra néz, Ő ott alszik mellette, tegnap későn jöttek haza a horgászatból. Fel is kel és odafordul hozzá, nyugtatóan a hátára teszi a kezét és simogatva megkérdezi: „Kicsim? Megint valami rosszat álmodtál?” Erre azonnal rávágja: „Ez maga volt a rémálom.” Majd megnyugszik és odabújik a karjához. „Az a lényeg, hogy te itt vagy Drágám, más nem is számít. Szeretlek.” Visszaalszanak.

Absynth Candy

 

A novella magazinunk idei novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé, melyek kivétel nélkül megjelennek magazinunk oldalán. A megjelenő novellák alatt legtöbb like-ot kapó pályamű a közönségszavazatok alapján, három további pedig szakmai zsűri döntése alapján kerül kiválasztásra 2019. június 28-án. Minden pályázónak sok sikert kívánunk!

A novellára itt, az oldal alján, a like gomb megnyomásával szavazhat:  

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?