Állt az ablaknál és nézte a házuk előtt elterülő park őszi színekbe öltözött fáit.

Imádott a negyediken lakni és az erkélyen ücsörögve gyönyörködni az eléje táruló panorámában, de ma kicsit hűvösebb volt, így a kellemes benti melegből csodálta a városi természet játékát. Már mindennel előkészültek, férje az utolsó simításokat végezte a konyhában a vendégek fogadására. Volt egy kisebb baráti társaságuk, akikkel félévente hagyományosan összegyűltek valamelyikük otthonában, és most rajtuk volt a sor.

Hirtelen összerezzent. Az a hang.

Férje a mosogatógépet pakolta be éppen és sietségében összeborult a mosogatóba helyezett edények tornya.
Egyre ritkábban férkőzött gondolataiba annak az estének az emléke, de az összekoccanó üvegek és porcelánok hangja még mindig felidézte az akkor történteket.

Hat évvel korábban, egy májusi reggelen, a fürdőszobában ült a kád szélén kezében a vékony papírcsíkkal. Fel sem merült benne a terhesség gondolata egészen tegnap reggelig, hiszen védekeztek, nem voltak rosszullétei, a fáradtságot pedig a munkahelyi hajtásnak tudta be, ami az évnek erre a szakára mindig jellemző volt. A gyanút a menstruációja szokatlansága ébresztette benne.

Pozitív.

„Egy csík nem csík, két csík az csík!” ugrott be neki a mondat, melyet a nőgyógyász mondott pár évvel korábban, mikor nővérét kísérte el az első vizsgálatra. Ez már a harmadik tesztje volt másfél órán belül, szóval szinte biztos volt benne, hogy a doktor úr már csak tudja.

– Üdvözlöm, Eszter! Miben segíthetek? – kérdezte később a rendelőben mosolyogva orvosa, akinek éber tekintete előtt annak idején ő maga is világra jött.
Elmondott szép sorjában mindent, a gyanúját is, hogy valószínűleg előrehaladottabb az állapota. És valóban. Már közel kilenc hetes terhes volt, de testén még semmilyen változás nem volt felfedezhető.
– Szeretné hallani a szívhangot? – és ott, abban az orvosi szobában meghallotta a világ legcsodálatosabb hangját. Hihetetlenül gyors volt, Esztert mégis olyan nyugalom szállta meg, mint még soha korábban. Ő már édesanya.
– A szülés időpontját december másodikára mondanám. Elkérte az orvostól a hangfelvételt, este ezzel fogja Milánnak elújságolni a nagy hírt.

Milán később ért haza a munkából, mint általában, feszültnek tűnt. Nem volt beszélgetős kedvében, még puszit sem adott érkezésekor, egyből a nappalival egy térben lévő a konyhába ment, megmelegítette az ételt és bevetette magát a tévé elé.
Eszter a szennyessel bíbelődött, mikor Milán hangosan elkáromkodta magát. Forró lett az étel. Megégette a száját. Eszter csalódott volt és enyhe haragot érzett magában, hogy itt egy ilyen csodás hír, mégis úgy érzi, nem talál megfelelő alkalmat, hogy beszámoljon róla.

Ekkor megint kezébe akadt párja csomókba gyűrt, kifordított zoknija, habár milliószor kérte a férfit, hogy ne így dobja a szennyesbe.
– Komolyan mondom, ha még egyszer így teszed a kosárba, nem fogom kimosni. – mondta a nappali ajtajába lépve, a levegőbe emelve a sötét színű pamutcsomót.

És ekkor valami olyan történt, amire legrosszabb álmaimban sem számított.

Milánt elöntötte a düh, orrcimpái kitágultak, arcát elfutotta a vér, az ölében pihenő tálcát teljes erőből a szemközti falhoz vágta majd hatalmas, döngő léptekkel megindult Eszter felé – aki maga sem tudja miért – a fürdőbe sietett, mintha ott biztonságra lelne. Nem volt ideje felkészülni vagy védekezni, Milán erős ujjai a hajába kaptak és kirángatták a helyiségből. Eszter egyensúlyát vesztve elesett, így háttal került a tomboló férfinak. Egy erős kéz kulcsolódott a nyakára és térdre húzta.

– Nézz, rám ha hozzád beszélek!! – fröcsögte a férfi – Úgy rakom a kurva szennyesbe a kurva zoknijaimat, ahogy kurvára kedvem tartja! A kibaszott otthonomban nem fogja egy másik ribanc megmondani, hogy mit csináljak, bassza meg!! – majd továbbra sem engedve a vékony nyak körüli szorításból, közelebb emelte arcához a nő arcát, mint egy vérszomjas vadász, aki erejét fitogtatva hajol vergődő áldozata fölé, s egy lökéssel eltaszította magától az erőtlen testet.

Eszter akkora erővel csapódott a konyhabútor alsó szekrénysorának, hogy a mosogatótálcában hangos csörömpöléssel összedőltek az aznapi étkezések mosatlan résztvevői. A rájuk zúduló tányérok súlyától a poharak összetörtek.

Mi folyik itt? Ez valami tévedés! Ő itt nem lehet Milán, ő sosem tenne ilyet! Érti ő, hogy a munkahelyén Anikó, a főnöke – a ribanc – felbosszantotta, de ilyen viselkedésre eddig soha nem volt példa, még csak halványan sem utalt semmi effélére.

Végre enyhült a köhögés és újra kapott levegőt. Egész testében remegett, de nem sírt. Nem tudott sírni. Annyira valószerűtlen volt az elmúlt pár perc, hogy képtelen volt felfogni. Mintha megállt volna az idő, s ő úgy lenne részese saját testének és a vele zajló eseményeknek, hogy közben kívülről is szemlélője nem csak elszenvedője.

Zúgott a füle, látása beszűkült, a fejében hallotta és érezte szívének szélsebes lüktetését. A délutáni szívdobogás is pont ilyen gyors volt.
Ám az igazi rémület csak ezután következett. Kellemes langyosságra lett figyelmes az ágyéka körül, szépen lassan itatva át halványkék melegítője anyagát. Bepisilt. Nem mert lepillantani, megmozdulni, térdeit továbbra is szorosan mellkasához ölelte és abban reménykedett, hogy Milán nem veszi észre.

Eddig nem ütötte meg, de amint feltűnik neki a méregdrága laminált padlóra csorgó vizelete biztos nem ússza meg. S ekkor a férfi feléje fordult. Az egyik pillanatban még méregben úszó eltorzult arcának vonásait felváltották a döbbenet és a rémület ráncai.

– Eszter… Úristen… annyira sajnálom! Jól vagy? – sietve térdelt szerelme mellé, le nem véve róla szemeit – Eszter, Te vérzel!
Nem a rémület kiváltotta vizelet csorgott combjai között. Saját vére melengette lábait.

– A baba… Istenem a baba, a kisbabám! – Eszter kezei hasára csúsztak és záporozó könnyei között erőtlenül, az alig hallhatónál egy leheletnyivel hangosabban csak ezeket a szavakat ismételte.
Milán gondolkodás nélkül kézbe vette kulcsait, s ölébe kapva vérző szerelmét azonnal a kórházba hajtott.

Egy héttel később, egy napfényes, ragyogó májusi napon, Eszter családja segítségével összepakolta minden holmiját és – bármennyire ígérte és bizonygatta, hogy soha többé nem tesz ilyet – elhagyta Milánt. A küzdelem során szemeiben elpattanó erek nyomai hamar eloszlottak, de lelke és szíve képtelen volt ilyen gyors gyógyulásra.

Soha nem volt olyan nehéz nap a december másodika, mint abban az évben.

– Hogy vannak a világ legcsodálatosabb Hölgyei? – karolta át hátulról férje, csókot nyomva enyhén szeplős vállára, kezeit óvó ölelésre kulcsolva Eszter szép nagyra gömbölyödött pocakján.
– Izgatottan. – válaszolta Eszter mosolyogva száját férje szájára tapasztva.
Végszóra megszólalt a csengő, s a barátok hosszú idő után újra egy asztalnál ültek. Előkerültek azok az italok, amelyeket mindenki a kivételes alkalmakra tartogat s épp az előételt kezdték csipegetni, mikor a társaság egyik férfi tagja feltette a kérdést:

– És mikor érkezik a kis vasgyúró? Csak, hogy tudjuk, mikor kell majd tejfakasztót ülni. – vetett sokat mondó pillantást az asztalnál ülő férfitársaira egy kacsintást is megengedve magának, mindenkit nevetésre késztetve.
– Kislányunk lesz – válaszolta büszkén Eszter férje – és ha minden igaz december másodikán már lehet gratulálni.

Az asztal körül mindenki magasra emelte a poharát, koccintottak és nevettek.

Eszter lassan, a folyamatosan hullámzó hasára csúsztatta óvó kezeit, fejében pedig – mint már oly sokszor az elmúlt hét hónapban – ismét egy régi nagy igazság szavai csendültek fel:

„semmi nem vész el, csak átalakul”.

Németh Vivien