Kora délután volt, kellemes ősz végi nap.
A buszon ülve kifelé bámészkodtam az ablakon és csodálkozva állapítottam meg, hogy az elmúlt évek alatt egy csomó új ház épült a Rákóczi úton.
Régen jártam erre, s ez idő alatt sok épületet lebontottak, felújítottak. A figyelmemet egy ruhabolt keltette fel, vagyis a kirakatban a tábla, melyen nagy betűkkel állt a kiírás „ma minden fél áron van!” Mint akit egy láthatatlan kötélen húznak, mozdultam a leszálló gomb irányába. Hiába, nőből vagyok, engedtem a csábításnak.
Fél perc múlva már az üzletben nézelődtem. Mit nézelődtem, ájuldoztam!
A látvány női szemnek kedvezett: százával lógtak színek szerint felakasztgatva a különböző ruhadarabok. Túl nagy volt a választék, éreztem, kontrollra van szükségem, ezért elhatároztam, hogy csak egyvalamit fogok megvásárolni.
Mi legyen az?
Szinte már feladtam, hogy képes leszek egy holmit kiválasztani, amikor a kijáratnál egy nagy fadobozra lettem figyelmes.
Csordultig hevertek benne a különböző plüssállatok, malackától a hatalmas sörényű, kisgyerekméretű póniig, szándékos, őrült rendetlenséget kreálva. A láda legalján, a sarokban, arccal lefelé fordulva egy sötétbarna, selymes szőrű kismackó bujkált. Ahogy kézbe vettem, rögtön tudtam, rabul ejtett.
Megsimítottam a hátát és akaratlanul is felsóhajtottam: hát téged ki hagyott el? A válasz a portól kicsit homályos, fekete gombszemébe volt írva, melynek szomorú csillogása meghozta a döntést bennem: örökbe fogadom.
Alig vártam, hogy megkaphassam, meg sem akartam hallani a pénztárosnő kérdését, hogy tegye-e szatyorba. Szatyorba? Micsoda kérdés, hiszen ő él!
Hazaérve alaposan megmostam, majd miután megszárítottam, kitettem a szekrényre. Tűnődve néztem a fekete szemeit, és nem értettem magamat. Soha nem gyűjtöttem semmit, plüssmackókat pedig főleg nem, de ő valamiért elvarázsolt. Olyannyira, hogy elhatároztam, szerető gazdit találok neki, mert az mégsem járja, hogy napközben, amíg dolgozom, egyedül legyen a lakásban.
Közeledett a karácsony és arra jutottam, hogy azon gyerekek közül kerül majd ki a gazdája, akiknek gyűjtést szervezett a munkahelyem. Selyempapírral bélelt dobozba tettem egy tábla csokoládé és egy mesekönyv társaságában, majd mielőtt rátettem volna a doboz fedelét, még egyszer megsimogattam.
Az ünnepség végeztével egy sötét hajú kislány kezébe adtam a csomagot és izgatottan vártam, hogy mit szól majd a mackóhoz.
Az aprócska ember megszeppenve bontotta ki, majd kezébe fogta a plüsst, alaposan megnézte, rám emelte a tekintetét, és így szólt: Néni, hiszen ez a maci nem az enyém!
Megütközve néztem rá, mire ő visszaadta és még hozzáfűzte: Légy szíves vidd haza, és többé ne add oda senkinek!
Én pedig ott álltam esetlenül, egyik lábamról a másikra billenve, és csak akkor jöttem rá arra, hogy a gyermeknek igaza van.
Akit egyszer társunkká választottunk, arra vigyázunk és megbecsüljük, mert nem véletlen, hogy éppen őt sodorta elénk az élet.
Kotek Ildikó