Lackó ült a legközelebb hozzá, ő hallotta meg, amint másként kezdte el venni a levegőt. Érezte, ahogy köszörüli a torkát hangtalanul.

Önkéntelenül fogta meg a hófehér kezet…

Minden szem a párnára szegeződött. Anna rájuk nézett és csak ennyit mondott halk, határozott hangon:

– Az élet…nem tejföl! – A fiúk egyszerre kezdtek halkan nevetni, Nusi néni és Pista bácsi pedig szintén elmosolyodott, mintha tudnák az okot és értenék ezt a mondatot.

– Akarod mondani, nem fenékig – szólt Gyuszi.

– Már minthogy leginkább a tetejéig – nyögte ki bátyja, mikor levegőt kapott.

A lány először csak barátait látta, majd megpillantotta fejkendős édesanyját is. Látszólag békésen mosolygott, de tekintete aggasztóan fürkésző volt.

,,Mami megtalálta a levelet, de úgy tesz, mintha nem. Nem tudja, hogy mit jelent, szeretne nem félni, nem akar semmire sem gondolni, csak az jár a fejében, hogy minden rendben lesz… Hangtalanul ezt ismételgeti, látom, bár nem mozog a szája”  – Annát meglepte és meg is hatotta az anyai jelenlét. Olyan messze voltak egymástól és úgy látszott, a ki nem mondott és le nem írt szavak inkább egymás felé lökték őket.

Az önálló kamasz most egyszerre volt magatehetetlen gyermek és a hármak húga.
Az idős doktor fáradtan ellenőrizte a beteg szívverését és finoman fogta meg a korábban lázas homlokot.

Mindenki megkönnyebbülésére nemcsak látszólag lett jobban a lány.

Felült az ágyban, megnézte az óráját és így szólt:
– Fiúk, elvisszük Mamit a kedvenc parkunkba? Hátha tud még maradni, mielőtt elmegy az este hatos gyorsvonat?
– Persze, ahogy szeretnéd, de ebben a csodás hófehér szerelésben gondoltad, hogy jössz velünk? – A fiúk finoman ugratták lábadozó barátnőjüket.
– Ha az én véleményem is számít – szólt közbe az orvos – amennyiben nincs messze a park, indulhat a menet. Előtte még elvégzünk néhány vizsgálatot, majd egy nap megfigyelés után akár haza is vihetik a kis hölgyet.
– Haza? Haza? Haza? – visszhangozták a fiúk. – A kollégiumba visszük, ott szemmel tudjuk tartani – mondták mély meggyőződéssel. Pista bácsi meg a bajusza alatt elmormogott valamit a kollégiumi betegszobáról.

Valóban intenzívvé vált az osztály, a lehető legjobb értelemben. Utcai ruhák kerültek elő és a kis csapat lassan a gesztenyefasor felé vette az irányt. Nusi néni félve tette köténye zsebébe a kezét – ott lapult a levél, a rettegettnek vélt orvosi lelet meg a krikszkrakszos írás.

,,Vajon most adjam neki oda? Készen áll rá, hogy megtudja és tudassa a többiekkel is, hogy… ” – szavak nélkül csúsztatta kezébe a papirost.

Anna megállt és így szólt:

– Drágák vagytok, de aggodalomra igazán semmi ok. Az orvos szerint alacsony a vérnyomásom, de ettől még megmaradok. Igen, rosszul lettem és mostanára el is fáradtam, de ugyanakkor nagyon boldog vagyok. 

Továbbindultak. Együtt tették fel Nusi nénit a vonatra, majd villamossal mentek vissza a kórházba. Pista bát a porta várta a fiúk pedig… Nos, nekik nagyon nem akarózott útra kelni.

A lány külön-külön ölelte meg mindegyiküket…
Szavak nélkül, boldogan hagyta, hogy néhány makacs könnycsepp legördüljön az arcán.

Besenyi Judit