-Taxi ! Taxi ! – Üvöltöttem a Pályaudvaron, majd rájöttem, hogy akkor is elhalásszák előlem a járgányokat, ha elmebeteg módjára kiabálok. Pesten senki sem hallja. Itt csak azt hallják meg, amit meg akarnak hallani az emberek. A saját hangjukat.

Életem első állásinterjúja Pesten. Nem nagy szám igazából, vendéglátózni fogok. De akkor is, nem volna jó ötlet rögtön az első napon késéssel indítani.
Igen, most bántam meg, hogy a fekete szőrme mellényemet vettem fel. Ha szerencsém van, még egy izzadt nőt is interjúztathat majd a jövendőbeli főnököm. Hurrá. Jó húzás.
Rohantam az újonnan kiszemelt taxi elé, még mielőtt a szőke, cicababa hiénák lecsapnak rá.
Ja, hogy az üvegablakokból pont egy ilyen nő nézett vissza rám? Párdon, bocs.
Megvan a taxi.
-Jó napot, a Las Vegas étterembe kérném szépen.
-Hellóka szépség, igen csinosak vagyunk ma. Nem tán megbeszélésre sietünk?
-Igazából állásinterjúm lesz.
-Sok sikert mádám, ez a második legmenőbb hely Pesten, ugye tudja? Oda nem vesznek fel akárkiket.
Kösz szépen. Az arany színű cipőmben akárkinek tűnök? Áhh, a hugom most mondaná, hogy fúj, hogy nézel ki. Te miért nem vagy normális, átlagos, feltűnés mentes feleség? Mindegy. A fekete mellény alatt fehér ing van. Az már csak megfelel mindenki elvárásának.
Igazából pár perc alatt a belvárosban voltunk. Megpillantottam. Ott díszelgett az amerikai zászló. Te jó ég. Fortyogott a gyomorom. Nagyon izgulok. Nem szeretnék hasmenést. Csak most ne kééérlek.
Magabiztosnak tűnő léptekkel elindultam az étterem bejárati ajtaja felé. Nincs mitől tartanom. Vagy tetszem, vagy nem. Vagy kellek, vagy nem – poénkodtam magamban.
Beléptem. Parányi Amerika tárult elém. A falakról Marilyn Monroe bájosan nevetett rám, Elvis belemerült koncertjeinek egyikébe, Mustáng és más autók posztere fénylett a falakon. Nem vagyok jó autómárkákban.
A hely elrendezése abban a pillanatban lenyűgözött. Minden azt sugallta, hogy ez maga az álmok szigete. Itt bármi megvalósítható. Itt bárki lehetek, nem kell tartanom semmitől. Pont erre vágytam. Szabadulni.
-Helló – köszöntem a nevetgélő pultos lányoknak, akik érdekődő tekintettel méregettek. Gondolom kizökkentettem őket a Facebook posztok pletykálásából – Ne haragudjatok, egy megbeszélt interjúra jöttem. Tudnátok esetleg szólni a tulajnak?
-Szia, te biztosan Alíz vagy. Nagyon örülök,hogy végül eljöttél. Mészáros Róbert vagyok, örvendek.
-Fekete AlÍz, üdvözletem. –Nagyon szimpatikus kézfogása volt. Egyszerű kék farmert viselt, fekete pólóval. Nem erre számítottam. Azt hittem, hogy itt mindenki öltönyben lesz, rideg mosollyal karöltve.
-Hú, te nagyon izgulhatsz- elnevette magát. Volt benne valami családias. Mintha apát láttam volna magam előtt. De igen, lehet,hogy csak nagyon izgulok és képzelgem. –Gyere, üljünk ide. Ő a feleségem, Zsófia.
A szőkés barna hajú, kávét szürcsölgető nő felpillantott jegyzetkönyvéből, szája nagy mosolyra húzódott.
-Szólíts csak Zsófinak. Örvendek – kedvesen végig mért, majd visszatért a jegyzeteihez.
-Alíz, szintúgy – mosolyogtam, közben azon gondolkodva, hogy hol vásárolhatta azt a bögrét mert biztos már láttam valahol hasonlót. De hol? Tesco? Ikea? Spar? Nem jut eszembe…
-Téged ki fognak készíteni itt kislány- emelte rám tekintetét nevetve Zsófi.
-Ez igazán jól hangzik – Arckifejezésem elárulhatta, hogy nem értettem a viccet. Bizonyára még rémültebb fejem lett. Szuper. Alíz, eddig le a kalappal előtted. Hol az önbizalmad? Mosolyogj már. Kedvességgel bármit el lehet érni – ezt a nagyi mondogatja folyton – .
-Ne mááááár, Róbert, a kisány nem érti a poént. Arra értem, hogy itt minden pasi rád lesz kattanva. Ez már tuti. – Éreztem, ahogy arcizmaim megenyhülnek és végre elmosolyodom.
-Na, beszélgessünk kicsit rólad – vette át a beszélgetést Róbert- Mit lehet tudni és mit nem? Mindenre kiváncsiak vagyunk.
-Nemrég végeztem tanulmányaimmal Angliában ….- kezdtem hozzá.
-Jaj igen, ezt tudom, olvastam az önéletrajzodat, nem kell újra elismételned, az olyan formális. Mesélj inkább a jövőbeli terveidről meg főleg arról, hogy miért is szeretnél nálunk üzletvezető helyettes lenni?
Ekkor lelkesen mesélni kezdtem az életutam, kezdve azzal ,hogy miért hagytam ott Angliát, miért jöttem haza, miért pont Pesten kötöttem ki és nem mentem haza a szüleimhez Erdélybe, egészen addig hogy miért ide jelentkeztem, mi fogott meg ebben a helyben és hogy bár tudom, hogy ehhez a munkához nem árt a hazai tapasztalat -ami nekem friss diplomásként Angliából hazatérve nem volt-, de szeretek tanulni, és mindenképp csak az előnyömre válhat az, ha egy ilyen helyen kezdhetném el hazai pályafutásomat.
Majd feltették a kérdést, amire igazából már számíthattam volna.
-Látjuk, hogy férjnél vagy, esetleg erről volna kedved mesélni? Mivel foglalkozik a férjed?
-Nem, a férjemről nem szeretnék.- Válaszoltam, és leolvadt az arcomról a mosoly.
-Persze, semmi gond. Magánügy. Tudod Alíz, látom Zsófi mosolyát és 25 év házasság után ismerem minden rezzenését. Tetszel nekünk, talpraesett vagy és el tudod magad adni. Szeretnénk, ha a tiéd lenne az állás, persze, ha neked is megfelel. Holnap esetleg tudnánk egyeztetni a személyesebb adatokat? Ha neked is tetszenek a feltételek, akkor holnapután akár kezdhetnél is. –mondta mosolyogva a tulaj.
-Azt a mindenit, komolyan? Bocsánat, ez csak úgy kicsúszott. -elnevettem magam – . Holnap behozom a papírokat, és nagyon szépen köszönöm a lehetőséget.
-Szuper. Zsófi ezzel megvolnánk – fordult Róbert a feleségéhez – ennek örömére végre iszom egy kávét. Te is kérsz Alíz?
-Igen, indulás előtt még kávéznék egyet, köszönöm. – a gyomrom fortyogását végre felváltotta valami bizsergés. Azt hiszem ezt nevezik elégedettségnek. Az enyém az állás.
Róbert odasétált a pulthoz, kávét készített, én bezzeg egy-kettőre felpattantam, hogy fizessek, amikor pult mögött kinyílt egy ajtó és egy kék, nevető szemű srác lépett ki rajta. Amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt egy bögrével a kezében.
Eddig nem is vettem észre, hogy ott is van egy ajtó.
Róbert láthatta, hogy ismét össze vagyok zavarodva.
-Nyugi, holnap körbevezetlek, arra van a házhoz szállítás részlegünk, továbbá a konyha is onnan nyílik. A kávéra meg a vendégünk vagy, nehogy már ki akard fizetni.
Zsófi mellénk lépett virágos kávés bögréjét szorongatva.
Ekkor vettem észre, hogy teltház van. Szerda délről beszélünk. Nem gondoltam volna. De hát ez Pest. Tetszett ez a hely. Szerettem volna minél előbb körülnézni.
Tetszett a nyüzsgés, tetszett, hogy minden tele volt élettel. Majd holnap felderítő akcióba kezdek. Addig is ideje lenne már elindulni haza felé.
Gyorsan felhörpintettem a kávémat, mindenkitől elköszöntem (kifelé menet még Marilyn Monroetól is) – nevess csak – .
Az utcára kilépve megcsapott az októberi szellő illata. Tudjátok, az a bizonyos őszi illat.
Még megálltam egy picit a bejárati ajtó előtt és nagy levegőt vettem.A lehulló falevelekre néztem, ahogy a nyárnak integetve, búcsúzva lehullanak, egy csöppnyi megbánás vagy szomorúság nélkül.
Na de ideje indulnom, mert a vendégek tuti kettyósnak fognak nézni, ha még sokáig itt álldogálok.
Úgy döntöttem elsétálok az állomásig, közben azon agyalva, hogy vajon felhívjam-e a férjem, elmeséljem-e most a sikeremet, vagy úgyis egy unalmas megbeszélésen lesz, ahol szokás szerint nem tud majd válaszolni a telefonra, majd érkezik tőle egy üzenet, hogy később beszélünk.
Nem hívom fel.
Inkább spagettit készítek vacsorára, úgyis az a kedvence és meglepem a jó hírrel.
A vonatállmásra érve fejben már összeállítottam a menüt, a bevásárlólistával együtt, ami amúgy teljesítmény, mert ki az, aki nem szokott órákon keresztül azon agyalni, hogy mi kell még otthonra? Tényleg, nem emlékszem túlságosan… A fogkrém még kibírja pár napot a nagybevásárlásig, vagy vegyek most? Amúgy ha már agyalunk, és a menü pipa, akkor gondolkodnom kéne azon is, hogy milyen ruhában jelenjek meg az első munkanapomon.
Mennyi lehet az idő? A hugom végzett a suliban, s mivel az öcsém nem egy divatdiktátor inkább Natáliával kéne ezt megtárgyalni. Előtte gyorsan írtam egy üzenetet anyának és apának, hogy sikerült az interjú és pesti lány lettem. Hurrá!
Felhívtam a hugom, aki fél másodperc alatt megoldotta a problémát:, ha mindenki laza, legyek laza. Sima póló ( Alíííííííz, de a melled ne legyen kint, légysziii mááár!), egyszerű farmer és Adidas Superstar. Menő is, és egyszerű.
Natáliának azért nem említem, hogy a terv szerint a táskámba egy elegánsabb felsőt is becsempészek egy balerina cipővel karöltve – ja igen, aki Angliában hozzászokik az ottani időjáráshoz, annak itthon az ősz az nem különösebb téma -.
Azután egész úton a pasikat veséztük ki, -mert mi mást- és persze ezzel együtt az öcsém új barátnőjét is, aki szerintünk nem illik a családba, de mégis úgy néz ki marad egy darabig.
Körülbelül egy órát vett igénybe a vásárlás úgyhogy ha lehet azt mondani, elég hamar hazaértem. Rögtön listát készítettem a fejemben: gyors zuhany, elindítok egy mosást és már neki is kezdhetek a főzésnek. A konyhába lépve meglepetten tapasztaltam, hogy a férjem az asztalon felejtette a kávéját, a nyitott laptopjával együtt. Futtában megittam a bögre alján maradt kávét és már indultam volna a hűtőhöz, hogy bepakoljam a tejet és a joghurtokat, mikor felvillant a képernyő a követlező üzenettel :

Köszönöm, hogy feldobtad a kedvem, remélem én is a tiédet. Elárulom, hogy te is hiányzol ám. Az összebújós film nézések, az, ahogy este odabújok a pisze popómmal és a többi… De örülök, hogy még így is meg tudjuk oldani, hogy talizzunk… Ez már csak jobb lesz… Nemsokára újra kettesben lehetünk.
Pusszant téged Picikéd

Miiiiii vaaaaaaaan ?!?!?!?!?!?!
Ezt a szemétládát.
Annyira éreztem, hogy csal.
Annyira tudtam, de mindig én voltam kioktatva, én voltam az akit már lassan az őrületbe kerget azzal, hogy mindent annyira precízen megmagyarázott, hogy a józan eszemnek már nem hittem.
Remegni kezdtem az idegességtől és éreztem, hogy dühömben majd’ felrobbanok.
Ezt a köcsögöt. Mekkora barom.
Ismertem a csajt. Annyira szánalmas volt, hogy a férjem legjobb barátjának adva ki magát utánunk költözött Pest mellé, teszem hozzá Angliából. Annyira, de annyira szánalmas. Egy kis rajongó görcs volt, a kesze – kusza fogsorával, a pattanásos hóka bőrével és a barna, derékig érő töredezett hajával.
Az ilyenre mondják, hogy „ még bottal se … “ Bár ezek szerint, ugyan azzal a bottal…
Kiakadásomat elég hamar felváltotta az elkeseredés…
Bőgni kezdtem, majd azon agyalni, hogy mikor romlott meg a házasságom.
Bizonyára Angliában … De mikor?
Amikor gyereket szerettem volna?
Amikor nem támogattam őt eléggé?
Amikor elég későn, de tőle tanultam meg főzni?
Későn kezdtem hozzá?
Későn lettem felnőtt?
Amikor féltékenykedtem minden második nőre, akit puszival köszönt majd rájuk kacsint?
Vagy csak azért, mert nem voltam mellé való?
Bennem volt a hiba…
Biztos bennem van a hiba.
Miért nem mondta el?
Miért volt neki ez kibaszottul kényelmes, hogy van egy feleségem és egy szeretőm is.
Egy szép és egy csúnya nő.
Teljes harmónia.
Pfúúúúú, de utáltam abban a pillanatban…. És szerettem is.
Arra vágytam, hogy ezt is megmagyarázza, hogy ez egy félre küldött e-mail, ez nem is az ő laptopja, nem is ő volt itt reggel, hanem a munkatársa felejthette itt. Bármit.
Kérlek, magyarázza meg…
Nem akarom, hogy a csöppnyi boldogság buborékom eltűnjön.
Nekem senkim nincs rajta kívül ebben az országban.
Nekem Angliában sem volt rajta kívűl senkim, aki megértett volna, vagy támogatta volna az elképzeléseimet.
Kérlek ha hazaérsz magyarázd meg….
Eszembe jutott, hogy van egy üveg rosé a hűtőben, rögtön a tej és a darált pulykamell mellett, amiből bolognai spagetti készült volna….
Úgy visszamennék az időben…
Nem lehetne, hogy újra a Pályaudvaron legyek, és a legnagyobb gondom az életben, hogy át ízzadom-e a fehér ingemet?
Nem tudtam tovább reálisan gondolkodni….
Valahol a hátsó fertályban továbbra is pörgött az agyam, de én már komótos léptekkel tértem vissza a hűtőszekrénytől.
Talán az üvegbontó is itt lesz valahol…
Kéne egy boros pohár.
Az, amelyiket ünnepi alkalmakra vásároltam az Ikeában. Ez is egy piros betűs, munkaszüneti nap lesz…
Felnevettem és belekortyoltam az üvegbe. A hideg rosé marni kezdte a gyomromat. Ezer éve nem ittam alkoholt. De nem érdekelt… Újra és újra a számhoz emeltem az üveget. Leültem a konyhaasztalhoz és vártam.
Körülbelül három órát tölthettem így.
Hol bőgve, hol a wcre szaladgálva, hol csak magam elé meredve.
Feltápászkodtam a székből és megálltam a tükör előtt. Ki vagyok én? Ki ez a szőke, kócos hajú, elkenődött szemfestékű nő? Lassan úgy néztem ki, mint az az igénytelen picsa. Picike. Micsoda név. Anyám, borogass.
Arra eszméltem fel, hogy fordult a zárban a kulcs.
Rögtön a konyhafalon levő órára pillantottam. Fél nyolcat mutatott. Elkezdtem tanulmányozni a konyhafalat. Az a szürke vintage stítusu óra sehogyan sem illett a konyhánk berendezéséhez. Ahogyan én sem többé. Ha elköltözöm, az óra velem jön. Talán valahol, egy másik konyhában otthon leszünk. Egyszer.
-Szia tündérem – lépett be a konyhába Kristóf széles vigyorral az arcán, majd azonnal le is hervadt onnan a színlelt boldogság – Hát veled meg mi történt? Miért ülsz itt a sötétben? –azzal a lendülettel felkapcsolta a villanyt, mire én hunyorogni kezdtem.
– Te jó ég, te sírtál? Mi történt? Nem kaptad meg az állást? Vártam, hogy hívj az interjú után, mi van már veled, Lizi, ugye nem otthon történt valami baj? – ekkor észrevette a konyhaasztalon levő nyitott laptopot, egy percig rideg rémület ült ki az arcán, amit rögtön palástolni próbált azzal, hogy megölelt.
Belakapaszkodtam az ölelésébe, mint aki tudja, hogy sosem fogja már ilyen szorosan magához ölelni ez az ember, akit annyira, de annyira szeretett.
Nem akarom elveszíteni. Nem, nem, nem. Talán ki kéne találnom valamit, amiért átsírtam a délutánt. Nem akarom azt, hogy soha többé ne legyen Ő.
Neeee, állj, ezt nem teheted meg magaddal Alíz. Nyisd ki a szád és beszélj.
-Szia – megköszörültem a torkomat, valahogy nem akarta egy hang sem elhagyni a számat – Ülj le, beszélnünk kell – mondtam végül erőtlen hangon. Még mindig éreztem, hogy a bortól szédelgek, így hát nem lett volna jó ötlet felállni az asztaltól. Mély levegőt vettem, majd hosszan kifújtam.
– Nem, én inkább állva maradok – mondta Kristóf idegesen a laptopjára pillantva, majd rám. – Mondd, mi történt? – hangja egyre feszültebbé vált.
– Mindig is éreztem, hogy csalsz – bukott ki végül belőlem – mindig is sejtettem, mindig rákérdeztem, te pedig mindig megmagyaráztad, minden egyes alkalommal hülyét és elmebeteget csinálva belőlem. Ne próbáld meg ezt is megmagyarázni, kérlek. Egyszer életedben, egyszer életedben végre légy őszinte ember.
– Először is, mi a francot képzelsz te magadról? – üvöltötte- Mi a fészkes fenét képzelsz azzal, hogy hazajövök, egy nehéz, kibaszott munkanap után és ezzel vársz haza! Más feleség vacsorával várja a férjét. Te? Nézz magadra, hogy nézel ki? Ittál és vádaskodsz. Kitalálsz minden félét, mondd neked örömöt okoz?! Nem volt mit kezdened magaddal?! Egy hülye picsa vagy! Kutakodtál? Tudod mit?! Akkor kibaszottul megérdemled azt, amit találtál! Kibaszottul, megérdemled amilyen hülye vagy!
-Kivolt nyitva a laptopod. Akkor jött az üzenet, amikor hazaértem…- próbáltam megmagyarázni… mit is? A nagy büdös semmit.
-Kivolt nyitva, persze – kiabált továbbra is Kristóf – Ez aztán indok arra,hogy kutakodj.
– Na ne játszd nekem itt a szent és sérthetetlen, becsületes embert – most már éreztem, hogy én is ordítani fogok, nem is akárhogyan, zengett a hangomtól a ház – Komolyan megpróbálod bemagyarázni nekem a szart? Ismételten? Mit képzelsz te magadról? Ki vagy te? Eddig egy bizonyítékot sem hagytál magad után. Egyetlen egyet sem. Vagy ha igen, nagyon ügyesen megmagyaráztad. De ezt nem fogod. Te utolsó csaló!
-Nézz már magadra, te kivel beszélsz így? A férjeddel?
Hangosan felnevettem – eléggé idegbetegnek hangzó nevetés lehetett, bevallom.
– A férjemmel. Ó, Uram, bocsáss meg! –tovább nevettem.
– Ennek így semmi értelme – mondta szomorúan Kristóf – semmi értelme az égadta világon. –Levetette a kabátját és kihúzta a mellettem levő konyhaszéket, majd nyugodt hangon folytatta
– Igen, Alíz, megcsaltalak. Nem egyszer. Nem csak azzal, akinek vélhetően elolvastad a ma délutáni e-mailjét. Sajnálom, esküszöm neked, nem gondoltam volna, hogy kiderül. Az hittem,hogy egyszer csak vége szakad és te sosem tudod meg. Sosem akartam volna ekkora fájdalmat okozni neked. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer kiderül. Tudom, kevés ez Alíz, de sajnálom.
– Nekem te ne Alízozz!- kiabáltam- Ne ejtsd már így a nevem! Hol van a Lizi? Hol van a Kincsem és a többi? Tudod mit? Baszódj meg Kristóf!
– Lizi, kérlek, ne kiabálj már – próbált nyugtatni Kristóf – Kérlek, fejezd be, ne árts már magadnak.
-Neeeeeee? – hangos zokogásban törtem ki, majd azt vettem észre, hogy az egész testem remeg. Nem tudtam abbahagyni, csak bámultam magam elé és sírtam. Nem tudtam gondolkodni. Elég volt mára.
Arra lettem figyelmes, hogy Kristóf teát készitett és elém rakta.
– Idd meg- mondta szomorú, erélyt parancsoló szemekkel.
– Hagyj békén – suttogtam – legalább magyarázd meg, hogy miért? Miért nem voltál őszinte velem? Miért folytattál viszonyt valakivel úgy, hogy közben engem is magad mellett tartottál?
-Lizi, ne most, teljesen kivagy készülve. Holnap úgyis feltennéd ugyanezeket a kérdéseket – csillapítani próbált, majd megsimogatta a fejemet – Gyere, ülj le a nappaliba, ne gyötörd itt magad a konyhaszéken – felsegített, majd átmentünk a nappaliba.
-Ne kapcsold fel – kértem.
-Jól van, pihenj le. Készítek neked valami vacsorát.
-Ne – válaszoltam, majd ismét elcsuklott a hangom.
Visszapillantott rám, majd hallottam, hogy keresgél valamit a táskájában és kimegy az udvarra. Gondolom dohányzik… vagy csak elmegy a nőhöz, vagy csak kiugrik egy autó elé és én lehetek a gyászoló özvegy. Véget ér a rémálom és újra kezdhetem az életem. Kérlek, menj, és vess véget ennek. Kívülről kezdtem szemlélni magam és szégyelltem a saját gondolataimat. Le kéne állni mára.
Tíz perccel később kiderült, hogy az első gondolatom lehetett az igaz. Visszatért, kezében egy üveg whiskeyvel és leült mellém a földre. Éreztem a dohány szagot és facsarta az orrom.
Továbbra is magam elé meredtem és reszkettem. Nem akarom, hogy itt legyen.
Vagyis, de, maradjon. Azt akarom, hogy maradjon örökre és azt mondja, hogy csak rosszat álmodhattam. Összeszorítottam a markom. Éreztem, ahogy hegyes körmeim lassan átszúrják a bőrömet. Nem, nem álmodok.
-Tudod Alíz, én nagyon szerettelek- kezdett hozzá Kristóf…
Ne, csak ezt ne. Ne legyen Alíz, ne legyen múlt idő…. Ne magyarázkodjon. Szeressen. Kezdjük újra és szeressen! – fohászkodtam magamban…

A Pályaudvaron álltam.
-Taxi, taxi! – üvöltöttem, majd rájöttem, hogy akkor is elhalásszák előlem a járgányokat, ha elmebeteg módjára kiabálok. Pesten senki sem hallja. Itt csak azt hallják meg, amit meg akarnak hallani az emberek. A saját hangjukat.
Életem első állásinterjúja Pesten. Nem nagy szám igazából a Griff hotelben leszek menedzser asszisztens. De akkor is, nem volna jó ötlet rögtön az első napon késéssel indítani.
Igen, most bántam meg, hogy a fekete szőrme mellényemet vettem fel. Ha szerencsém van, még egy izzadt nőt is interjúztathat majd a jövendőbeli főnököm. Hurrá. Jó húzás.
Rohantam az újonnan kiszemelt taxi elé, még mielőtt a szőke, cicababa hiénák lecsapnak rá.
Ja, hogy az üvegablakokból pont egy ilyen nő nézett vissza rám? Párdon, bocs.
Megvan a taxi.
-Jó napot, a Griff hotelbe kérném szépen.
-Hellóka szépség, igen csinosak vagyunk ma. Nem tán megbeszélésre sietünk?
-Igazából állásinterjúm lesz.
-Sok sikert mádám, ez a második legmenőbb hely Pesten, ugye tudja? Oda nem vesznek fel akárkiket.
Kösz szépen. Az arany színű cipőmben akárkinek tűnök?
-Igazából nem vagyok akárki – válaszoltam. -A hotel menedzserével csalom a férjemet. Ez már elég kielégítő válasz az Ön számára? Úgyhogy ne aggódjon. Biztosan fevesznek.
Magabiztos léptekkel elindultam a hotel bejárati ajtaja felé. Utoljára még viszapillantottam a tátott szájjal bámuló taxi sofőrre. Alig észrevehetően kezemet a szám elé emeltem.
-Shhhhh – suttogtam.

Cardos Anita Tímea

A novella magazinunk idei novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé, melyek kivétel nélkül megjelennek magazinunk oldalán. A megjelenő novellák alatt legtöbb like-ot kapó pályamű a közönségszavazatok alapján, három további pedig szakmai zsűri döntése alapján kerül kiválasztásra 2019. június 28-án. Minden pályázónak sok sikert kívánunk!

A novellára itt, az oldal alján, a like gomb megnyomásával szavazhat: