Amikor táncot járnak a hegyek

Rég nem ültem már semmilyen pályaudvaron. Nincs időm utat keresni sem önmagamhoz, sem másokhoz…

De a mai nap más…

Most mégis magamra öltöttem a bézs kabátot, amit annyira elegánsnak tartottál és elindultam a Keletihez.

-Csak egy enyhe agyrázkódás… -fülemben visszhangzanak a specialista szavai – nem képes kezelni a stresszhelyzetet – rövid szünet után folytatja.

Persze, hogy te is a pályaudvaron voltál. Mindig akkor bukkansz föl amikor már nem akarom, hogy hiányozz.

-Szia, te kis könyvtolvaj! – köszöntöttél könnyedén, majd mosolyra húztad a szádat.

-Neked nem a legénybúcsún lenne a helyed? – szegeztem neked a kérdést. Hangomból kiérződött a sokáig elfolytott szemrehányás keserűsége.

-Elolvastad a könyvet, amit adtam? – folytattad, mintha meg sem hallottad volna a kérdést.

-Nem akarom… -feleltem dacosan.

Nem tudtam haragudni, sosem tudok eléggé haragudni…

-Túl depis neked az Orwell? Mármint a könyv… – magyaráztad, mintha már akkor tudtad volna hogy autóbalesetem lesz…

-Nem akarom elolvasni, mert az lenne az utolsó. -feleltem, majd tovább indultam a jegypénztár irányába…

-És a könyvem?

Talán ott kellene helyet keresni, ahol tényleg táncot járnak azok a hegyek…

A kórház folyosóján két jóképű rendőrtiszt vár rám és arra, hogy megmagyarázzam, miért kell, hogy ők felébredjenek az éjszaka közepén, ha igazából semmi sem történt, csak sokáig fájni fog az űr.

Alig hallhatóan énekelni kezdek…

Huszár Anita – Timea

(kezdőkép: Unsplash)

 

One thought on “Amikor táncot járnak a hegyek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük