Ritka meleg nyári éj volt. Még nem ütötte el ugyan az óra az éjfélt, de már közel járt hozzá. A nagymutató tétován fordult a 11-es számra és türelmesen várta, míg a másodpercek tovapörögnek.
Mandy sem sietett. Nem volt hova, nem volt kihez. A nevelőotthon nem jelentett számára sem célt, sem társaságot. Csak egy hideg és rideg intézményt, ahol még fél évet kellett rostokolnia, mielőtt betölti a 18. évét és szabadulhat a földi pokolból. Ráért. Lassan ballagott. Átázott széldzsekije szorosan tapadt vékonyka felsőtestére. Már több mint egy órája rótta az utcákat. Céltalanul, találomra.
Az Akácfa köz sarkán befordulva még inkább lelassított. Nem emlékezett rá, hogy valaha is járt volna erre, mégis annyira ismerősnek tűnt a környék. A házak szegényes falai közül némelyik büszkén húzta ki magát, míg a másik málladozó vakolattal takargatta viharvert múltját. Aztán hirtelen megtorpant. Alig száz méterre tőle, egy omladozó vályogház elhanyagolt udvarán egy kb. 7-8 éves kislány hintázott.
Annyira szürreális volt az egész, hogy nem akarta elhinni. Szemét még jobban a távolba fúrva kémlelte a sötétséget. Mit keres kint ilyenkor az udvaron? Hiába volt forró nyári éjszaka, mégiscsak bent lenne a helye a biztonságos otthon falai között, nem itt, a kitartóan szemerkélő esőben. Nem tudta, mitévő legyen. Egyrészt odament volna, hogy megkérdezze a gyerkőcöt, minden rendben van –e, otthon tartózkodnak –e a szülei vagy netalán egyedül hagyták. Megkérdezte volna, nem magányos –e. Beszélgetett volna vele. Végül mégsem tette.
Csak állt és némán nézte, ahogy a kislány valami vidám dalt dúdolva boldogan hajtja egyre magasabbra a hintát, miközben vállig érő barna haja vizesen vonja körbe szabadon hagyott nyakát. Arcán békés mosollyal, érezte, ahogy egész lényét melegség tölti el. Sötét gondolataiba egyre nagyobb adagokban hatolt be a szeretet, a béke fénysugara. Talán furának tűnhet, de két perc is elég volt arra, hogy megszeresse ezt az önfeledt, egyszerű gyermeket. Bármeddig el tudta volna nézni… Aztán… Egy házilag eszkábált sportkipufogós Lada, a semmiből felbukkanva, hangjával és reflektorra állított fényszóróival kíméletlenül, bömbölve törte szilánkokra az oly’ békés jelenetet. Alig néhány másodperc.
Távoztával a kislány is eltűnt. Mandy nem értette. Hová lett? Ennyi idő nem elég arra, hogy leállítsa a hintát és beszaladjon a házba. Fizikai képtelenség. Ahogy tétován megindult a ház felé, egyre nehezebben emelte a lábait. Valami kezdett benne derengeni. Majd, ahogy odaért a kerítéshez, észrevette az ottfelejtett sárga játék macit, ami csuromvizesen hevert a derékig érő gazos fűben. – és akkor megértette. A felismerés súlya egyetlen pillanat alatt teperte le. A kislány, akit látott, ő volt, saját maga, még mielőtt egy végzetes autóbaleset árvává nem tette.
Több mint 9 évvel ezelőtt… Agya, mely eddig kíméletesen temette a feledés homályába az összes fájdalmas emléket, most bombaként robbantotta be a tudatába. Ólomnehéz végtagokkal indult tovább. A lelkét marcangoló vihar kíméletlenül csavarta ki a mélyen elásott, szinte semmissé tett múlt gyökereit és a felszakadó sebből ömlő fájdalom hangos zokogásban tört felszínre. Érezte, ahogy tüzes folyamként hömpölyög a mellkasán, a torkán keresztül, egészen ki a nagyvilágba, a sötét utcára, a sötét életébe. Térdre rogyott, kezét arcába temetve, reszketve sírt. Pedig soha nem sírt. Nem emlékezett rá. Akkor sem, amikor eltemette a szüleit és az egyetlen nővérét. Nem tette akkor sem, amikor – további rokonok híján – az árvaházba került.
Most viszont földcsuszamlás szerűen borította el az elmúlt 9 év minden gyötrelme. Meddig térdelhetett a sötét, elhagyott utcán? Ki tudja…? Ahogy teltek, múltak a percek, talán órák is, a zokogás lassan elcsitult. A kézzelfogható, szilárd fájdalom kezdett olvadozni, fokozatosan elapadni. Helyét valami üres, békeszerű csend vette át. Mint amikor egy hatalmas szikla évekig nyomja a dombtetőt, majd egy vihar által utat tör magának és bár a föld megkönnyebbül, melyet otthagyott, az út, ahol végiggördül, csúnyán felsebezve várja majd az idő gyógyulást hozó sebtapaszait.
Kezét a mellette lévő kerítésnek támasztva, lassan felállt, az égre nézett és életében először így suttogott: „Istenem, segíts!” Aztán újra elindult, tétován, halványan megfogalmazott célja felé: túlélni. Utat találni. Utat a jövője felé, oda, ahol végre fölfedezheti önmagát és régen eltemetett álmait. Már nem akart ottmaradni, már nem akart tovább ázni és nem akart kihűlt lélekkel, árván fázni. Apró léptekkel előre, leszegett fejjel… Az arcán végigsuhanó, könnybarázdák feltűnésmentesen olvadtak egybe a kitartón szemerkélő, csendes esővel.
Somlyó Piroska
