Kavics kavics hátán, száll a por, a hőmérséklet valahol 30 fok fölött tetőzik. Árnyék sehol, a nap pedig kíméletlen erősséggel süt. Koptatom a túracipőmet, bámulom a földet, izzadok, mint egy ló, közben pedig iszonyatosan fájnak a vállaim a közel 10 kilós túrazsáktól. Érzem, hogy gyűlik bennem a düh. Ismét.
Megállok. Felemelem a fejem. Előttem csak a portól sárgálló út, aminek nincs vége. Valahol a távolban látni vélek valamiféle falut, de az még legalább 10 kilométer. Alapvetően nem sok, de a tűző napon, már megtett 15 kilométer után végtelennek tűnik.
- Mi a jó büdös francot keresek én itt?! – kiabálom magamból kikelve.
Az ég egy adta világon semmi nincs körülöttem. Vagyis csak a semmi vesz körül, mintha a sivatagban lennék. Kibírhatatlan.
Hárman indultunk el az Úton. A párom, én és a démonom. Már megtettük a felét, “csak” körülbelül 400 km volt hátra. A párom jól bírja, én kevésbé, a démon pedig a legkevésbé. Folyton éhes, etetni kell, és teljesen kiszipolyoz.
- Gyaloglunk a tűző napon, ami rohadt veszélyes, hallod?!
A párom nagyot sóhajt. Már tudja, mi következik. A mögöttünk lévő tizenpár nap alatt bőven hozzászokott.
A démonom rombolni akar. Szétfeszít belülről. Lemarja a húsomat, szétnyitja a bordáimat és kiterít minden mocskot, ami bennem van. Nem akarom, hogy a párom megint végignézze, de nem tudok harcolni a démon ellen. Megint ő fog győzni.
Földhöz vágom a túrabotom, és rátaposok. Addig taposom, amíg meg nem görbül. A párom szelíden mögém lép és megpróbál lenyugtatni.
- Inkább engem üss, de a botot még használnunk kell – győzköd.
Gyűlölöm ezt. A démont. Magamat. A viselkedésemet. Az Utat, amire már nem emlékszem, miért is léptem. Kínlódás az egész.
Szomorúan fordulok el az üres pusztaság felé. Ledobom a zsákom, és leülök a porba. Már nem érdekel semmi. Szinte fáj ez az üresség. Néhány zarándok halad el mellettünk, vidáman kurjantják oda nekünk a már megszokott “buen camino” üdvözletet. Utánuk nézek, és nem értem, hogyan tudnak ilyen vidámak maradni. A démon ekkor újra felmordul. Csikorgatja a fogát, kezét a porba túrja, és egy marék követ markol meg. A kövek nagy ívben indulnak meg a már kellő távolságban lévő gyaloglók felé, hogy aztán dühösen érjenek földet az út közepén.
A döbbenet megbénít. Mi a fene történik? Bámulom a kezem, ami olyan, mintha nem is hozzám tartozna.
Kavicsokat hajigáltam emberek után. Éreztem a démon gyűlöletét, amiért nem találtunk el senkit. Ő akarta…én nem. Vagyis már nem is vagyok biztos benne…
Elöntött a szégyen. Ezután fogalmazódik meg a gondolat: el kellene hagynom a démont. Nem mehet így tovább.
Azonban nem tudok vele szembenézni. Tenyerembe temetem az arcom, hogy ne is lássak semmit. A párom nyugodt hangon megkérdezi, mehetünk-e tovább. A fejemet rázom.
- Így nem megy…indulj el nélkülem, majd megyek utánad.
Ő pedig elindul. Figyelem, ahogy szép lassan távolodik tőlem. És a démontól. Megfordul a fejemben, mennyivel jobb lenne neki nélkülem. Azonban mielőtt még tovább mehetnék a gondolatmenetben, a démon felordít:
- Neked rohadt könnyű, hallod?! Csak mész, hátra se nézel…nem hagyhatsz csak úgy itt!
Potyognak a könnyeim. Nem akarom már ezt tovább csinálni, elfáradtam. A démon minden erőmet kiszívta, az önutálat teljesen maga alá gyűrt.
Talán élni sincs értelme.
Minek jöttem ide?
Kavics kavics hátán, száll a por, a hőmérséklet valahol 30 fok fölött tetőzik. Árnyék sehol, a nap pedig kíméletlen erősséggel süt. Koptatom a túracipőmet, bámulom a földet, izzadok, mint egy ló, közben pedig iszonyatosan fájnak a vállaim a közel 10 kilós túrazsáktól. Az ég egy adta világon semmi nincs körülöttem. Vagyis csak a semmi vesz körül, mintha a sivatagban lennék.
Üres vagyok belül is. Mellettem a démonom. Fogom a kezét.
Megyünk tovább.
Magasházi Virág
