Összefolytak számára a napok. Már nem is emlékezett, hogy mikor kezdődött.
Az egyik pillanatban lebegett, a másik pillanatban pedig bámulta a tájat az üvegablakon túl. A nappal és az éj összefonódott tudatában, csak néha derengett neki, hogy milyen napszakot élt meg épp.
Aztán egy reggelen, – valószínű, hogy épp reggel volt, mert virradt és csicseregtek a madarak – minden megváltozott.
Kinyitotta az ablakot, engedte, hogy minden porcikáját átjárja a fény. Beleszívott a friss levegőbe, és
megfogadta, hogy ezek után erős lesz.
Letusolt, felvette kedvenc kis fekete ruháját, befújta magát kedvenc illatával, és soha többé nem nézett vissza a múltba, csak előre.
Obreczány Helga
(kezdőkép: Unsplash)