14 óra 47 perc – állapítom meg a csuklómra pillantva.

A hotel előtt ülök egy padon a megállóban és a buszomra várok. A kora májusi meleg napfény olyan lágyan ölel magához, hogy szinte hallom a mellettem elterülő virágágyásban játszadozó tavasztündérek csilingelő kacagását, s a tulipánok, nárciszok és jácintok illata egy olyan világba repítenek, ahol nincs se zaj, se tolongás, se fullasztó kipufogószag.

Egészen messze járok ettől a nyüzsgő kavalkádtól és egy pillanat erejéig hagyom, hogy elvesszek ebben a kellemes, megnyugtató paradicsomban, mielőtt visszatérnék e bódulatból.

Nézem a tömeget. Milyen sokféle ember, mennyi különböző élet!

Jobb oldalról gyermeksírás üti meg a fülem. Egy anyuka lépked, boltból igyekezhet jól megpakolva, tőle egy-két méterre lemaradva hároméves forma kisfiú.

– Áron, kérlek gyere már! – áll meg, majd fordul hátra kimerülten a csöppséghez, aki csak hüppög tovább.
– Na, de anyuka, nem látja, hogy sír ez a gyermek?! Talán fel kéne vennie! – szólítja meg pökhendin egy épp a megállóba érkező idősebb nő.
– Nem, nem látom, ugyanis annyira magasan hordom a fejem, hogy nem látok le odáig! – fakad ki erre az édesanya, szatyrait a földre ejti, arcát tenyerébe temetve artikulálatlan morgást hallat, mire az idős nő, egy „na, de kérem, ezt a stílust” megjegyzés kíséretében, szemforgatva pár lépést arrébb lép.

– Kisfiam, kérlek, a babakocsiba nem akartál beülni, egész eddig cipeltelek, nem bírlak tovább, hulla fáradt vagyok, megint nem alszunk négy napja…- akad meg a másodperc tört részéig, majd- …hisz te sem alszol. – változik át a nő meggyötört arca a felismeréstől, s letérdel gyermekéhez.

Olyan mély szeretettel öleli magához a könnyes arcú kisfiút, hogy abból minden körülöttük álló szívébe költözik egy kis mennyország.

– De segítened kell, rendben? – törli meg a picur nedves arcát, mire az lábacskáit anyja dereka, karocskáit pedig szorosan nyaka köré fonja.

Egy „Jól kapaszkodsz?” kérdést követően az asszony felmarkolja egyik kezébe a karton ásványvizet, másikba a két megpakolt szatyrot, és a rajta csüngő kis majmocskával felemelkedik.

Én elfogadom, hogy a Himalájában sem lehet könnyű a serpáknak, de ez minden tekintetben emberpróbálóbb feladatnak tűnik.

Hangos dudaszó zökkent ki merengésemből, s irányába kapom a fejem.

– Hova néz maga? Mi nem egyértelmű azon, hogy piros! Idióta! – kiabál ki egy férfi a volán mögül, heves kézmozdulatokkal adva nyomatékot szavainak.
Egy harmincas éveiben járó nő lépett az úttestre, a tilos jelzést figyelmen kívül hagyva. Zavartan törölgeti füle mögé hosszú, barna haját, és megadóan emeli magasba telefont tartó kecses kezét. Kínosan érzi magát attól, hogy mindenki őt nézi, hisz az egész forgalmat megállította elhamarkodott döntésével. Vajon felmerült benne, hogy talán ez lehet utolsó léptei egyike? Mi lehet ilyen sürgős, hogy az életét kockáztatja érte?

– …egy perc és ott vagyok a marketinganyaggal, addig… – száguld el mellettem tökéletes kosztümjében, mintha mi se történt volna az imént, csupán parfümjének felhője emlékeztet arra, hogy valaha erre járt.

Még hogy a feldolgozott hús fogyasztása veszélyes! Szerintem részt venni egy átlagos, hétköznap városi közlekedésében százszorta jobban rontja az életben maradási esélyünket.

Balra tőlem, amerre a kosztümös elviharzott, egy szerelmespárt pillantok meg. Kamaszok, talán tizenhat, tizenhét évesek.

Az egyik, igazán nagy szerelmi csalódásom után sokáig szánakozva néztem az ilyen párocskákra, s gúnyosan jegyeztem meg magamban minden adandó alkalommal, hogy „naaagy szerelem, még mit nem, úgyis elmúlik”.

Azóta persze változott a véleményem és enyhültek negatív érzéseim, de az egymásba gusztustalanul olvadó, másik szájában elveszős, fenékmarkolós megnyilvánulásoktól a mai napig felfordul a gyomrom. Az olyanoktól, akiknek a viselkedésétől mindenkinek az jut az eszébe, hogy „kééérlek, valaki lökjön már alájuk egy ágyat”.

De ők ketten nem ilyenek. Finom csókot váltanak egymással, a lány nevet valamin, a fiú pedig rajongva nézi.

Egész lényükből árad a másik iránti tisztelet, szeretet, megértés. Ők azok, akik a hatvanéves házassági évforduló megélésnek reményét hordozzák magukban.

Hirtelen bevág eléjük egy férfi, szabadkozva tör utat a tömegben, mobilját fülére tapasztva.

– …rögtön odaérek! A kórház hányadik emeletén? Második? Mondd meg neki, hogy sietek és tartson ki…elnézést … – lök meg siettében egy szemből érkező párt, melynek férfitagja indulatosan utána szól:
– Nem látsz a szemedtől?! Bunkó!

Vajon, ha hallja az előzményeket, hogy az épp egy számára fontos személyhez igyekszik arra a bizonyos második emeletre, akkor is így reagált volna? Nem hiszem. Olyan hirtelen alkotunk véleményt ismeretlenekről.

Nyikorgó fékezéssel beáll a busz. Nem az enyém.

Jobbról egy eddig bicegve közeledő nénike botját hirtelen hóna alá kapja, s mint Flash, a villám száguld a jármű elején nyíló ajtóhoz, de még kellő távolságban a támasztékául szolgáló eszközt ismét a földre ereszti, s dülöngélve, mosolyogva a legelöl álló fiatal lányhoz lép, aki természetesen udvariasan maga elé engedi a hölgyet.

Mindig jót szórakozom magamban az ehhez hasonló helyzeteken. A lány hosszú, vakítóan szőke hajába kap a szellő, így számomra is láthatóvá válik arca. Tipikusan az a szépség, akinek egy óriásplakátról kéne visszanéznie ránk, egyszerű, földi halandókra. Hihetetlenül gyönyörű!

Épp lépne az első lépcsőfokra, mikor a semmiből bevág elé egy srác, felpattan a járműre, majd visszafordulva füléből fülhallgatóját kikapva egy csücsörítős csókot dob az aranyhajú tünemény felé, aki mindezt egy grimasszal kísért döbbent „hééé”-vel nyugtázza. Na, ez a srác valóban egy bunkó!

Nézem a hatalmas kerekeken, hangos robajjal tovagördülő, kék dobozba zárt heringpartit és ismét feltör bennem az a megmagyarázhatatlan érzés, hogy otthon akarok lenni végre.

A meghitt kis nyugalomszigetem biztonságára vágyom, ami teljességgel érthetetlen, hisz semmiféle reális veszély nem fenyeget, fényes nappal van és ugyanazon a helyen várom a 23-ast, mint minden egyéb napon.

14 óra 48 perc.

Egyetlen perc telt el csupán, mégis mennyi minden történt ezalatt a nyúlfarknyi idő alatt!

A „mindent jobban tudó” nő és az anyuka, a kosztümös marketinges, a kórházba igyekvő és a neki beszóló, az örök szerelem létezését felidéző pár és a buszra szállás megmosolyogtató, majd meghökkentő esete.

Egyetlen perc és megannyi történet! Mennyi ember van ránk hatással nap, mint nap, és mi magunk is mennyi emberre hatunk létezésünk eme aprócska intervalluma alatt!

Emberek millióinak élete változhat meg csupán hatvan másodperc alatt, az egész életünk megváltozhat egyetlen röpke perc alatt…

S itt a némán, bennem zajló gondolatmenetnek hirtelen vége szakad, és az egész nap során bennem bujkáló, megmagyarázhatatlan érzés egy szempillantás alatt értelmet nyer.

Ösztönösen a táskámba nyúlok és már nyomom is a telefonom gyorshívóját.

– Szia Anna! Minden rendben?
– Szia Szívem, jól vagyok, a hotelnél ülök a buszmegállóban, viszont ide kéne jönnöd értem, most. Azt hiszem, elfolyt a magzatvizem.

Németh Vivien