Óvatos léptei ellenére halkan megreccsent a padlódeszka. Pedig nem akarta őt felébreszteni. Hitt benne, hogy az alvás gyógyírt jelent a betegségére.
Odalépett hozzá és gyengéden megérintette a homlokát. Meleg, de nem forró. Elmosolyodott. Végre!
Az aggasztó sípolást sem hallotta már, amely eddig bizarr ritmust alkotva követte a levegővételeket.
Kinyitotta az ablakot, hogy friss levegőt engedjen a szobába. Balzsamos koraeste köszöntött rájuk. Valahonnan a távolból könnyed muzsika hangjait hozta a tavaszi szellő.
– Táncoljunk!
Visszafordult. Elmosolyodott. Ha már táncolni szeretne, akkor biztosan túlesett a nehezén.
Odalépett hozzá, felsegítette. Kissé ügyetlen mozdulatokkal egymásba karoltak. Lágyan ringatóztak, nem figyeltek a zene ütemére. Egymásra figyeltek.
Christine Lee
(kezdőkép: Pexels)
