Az író beteg lett. Nagyon beteg. Sok tennivalója akadt volna még, de tudta, hogy nem maradt mindenre ideje, ezért csak a legfontosabbakra koncentrált. Azokra, amelyeket nem hagyhatott befejezetlenül.
Leginkább a lánya miatt aggódott. Utolsó napjaiban hosszasan tűnődött azon, hogy vajon mi lesz majd gyermekével azután, hogyha ő már nem lesz.
Elhatározta, hogy ír neki valamit. Valamit, ami majd segíti őt egész életében, támogatja lépéseit, és amivel vele maradhat mindörökre, akárhányszor csak kinyitja azt a könyvet.
Elkezdte hát írni az utolsó művét. Az első lapra ezt írta csupán:
„Emlékül Kislányomnak”
Aztán fordított egyet a lapon, és újra nekiszegezte a tollat a papírnak, de a keze ezúttal mozdulatlan maradt. Mintha csak kifogyott volna a tintája, de korántsem arról volt szó. Gondolatok cikáztak a fejében. Annyi mondanivalója volt, csupa hasznos tanács egy hosszú, boldog életre, de maga sem tudta kiválogatni közülük azt, amit úgy érzett, hogy igazán érdemes lenne leírni.
Csak törte a fejét, de sehogy sem indult meg a gyöngyöző írás, azon a silány papíron. Az író azonban nem adta fel, mert ő nem olyan volt. A keze alatt a papír széle már szinte rojtossá vált.
Mindhiába. A lapok üresek maradtak. Az író úgy érezte, hogy soha olyan nehéz dolga nem volt még.
Kiment a parkba, leült egy lócára, és beszívta a friss levegőt, amelyet a hatalmas fák párologtattak ki magukból. Élvezte a napsugarak simogatását, hagyta, hogy a szíve megnyugodjon. Régebben a természet közelsége mindig segített rajta, ha nem jött az ihlet. Akkor azonban ez is hasztalan volt.
Egy betű sem került a könyvébe, csak a szél játszadozott a megsárgult papírokkal, amint fürge ujjaival suhogva pörgette őket egymásután.
Az író fáradtan, elkeseredetten ment haza. Otthon a székére roskadt, arcát a tenyerébe temette. Elveszettnek érezte magát, mert úgy gondolta, hogy cserben hagyta a gyermekét.
Mikor újra kinyitotta a szemeit, megpillantotta a lánya képét, ami az asztaláról nézett vissza rá. Kezébe vette, nézegette, közben észrevétlenül a könnyei eleredtek. Először csak egy-két árva cseppecske pottyant ki, majd záporozni kezdtek számolatlanul, mint ahogy a vihar veri el a határt nyaranta. A súlyos cseppek sziklaként gördültek le az arcáról, egyenesen a kinyitott könyvre, amelyet a lányának akart írni. A lapok fodrossá váltak miután eláztatták őket a férfi könnyei.
Az író így hagyta ott, az utolsó művét.
***
A temetés után a lány megtalálta a könyvet. Remegő kezekkel nyitotta ki, de nem talált benne semmit. Nem értette mit akart ezzel a kötettel az apja, amit az ő nevére címezett meg, és amit annak ellenére mégis üresen hagyott.
– Biztosan nem maradt ideje befejezni! – gondolta, majd tűnődve tovább nézte a fodros lapokat.
– Talán az eső verte el! – vélte.
A fehér lapok megbabonázták, és eszébe juttatták a régi dolgokat. Megannyi emlék kavargott benne. Mindaz, amit az apjával együtt átélt.
A lány nem bírta sokáig állva, csöndesen leroskadt egy székre, és engedte a szemeiből a könnyeket kiborulni. A könyvet még mindig maga előtt tartotta, a lapok így újra eláztak.
Mikor nem tudott már többet sírni, csak ült tovább, és üveges szemmel nézett maga elé. Újra rápillantott a könyvre, amit még akkor is görcsösen markolászott. Az elázott lapok úgy feküdtek a tenyerében, mint a rózsaszirmok.
A lány akkor értette meg, hogy mitől voltak fodrosak azok már korábban is.
A sorokat csak ő tudta elolvasni. Soha nem is mutatta meg senki másnak.
Guti Csaba
A novella magazinunk idei novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé, melyek kivétel nélkül megjelennek magazinunk oldalán. A megjelenő novellák alatt legtöbb like-ot kapó pályamű a közönségszavazatok alapján, három további pedig szakmai zsűri döntése alapján kerül kiválasztásra 2019. június 28-án. Minden pályázónak sok sikert kívánunk!
A novellára itt, az oldal alján, a like gomb megnyomásával szavazhat: