A busz szokás szerint késett. Ritka alkalmak egyike, de aznap délután nem siettem. Elmaradt az edzés. Gyorsan átugrottam fejben a tényen, hogy körülöttem a megállóban, velem ellentétben mindenki szidta a sofőrt. Hát van, aki rohan, el kell fogadni. A szódás elbújhatott volna egyesek mellett.

Egy zöld ruhás anyuka kék gyermeket ringatott babakocsijában, az eső nem kedvezett nekik, alig látszódtak. A csecsemő torka szakadtából sírt, de láttam az anyján, nem fogja megetetni. Kiült az arcára, mennyire nincs kedve a megalázó megjegyzésekhez, amiket nap mint nap megkap a szoptatás miatt. És az idő múlásával egyre többen kezdtek el mérgelődni a busz és a kis család miatt is. És főleg amiatt, ami egy nagyon régről származó reflexe minden embernek. Kivéve nekem. A sírás miatt. Mert szegény baba nem tehetett róla, hogy máshogy nem tudja kifejezni magát. Ettől függetlenül az emberek lassan hadsereggé szerveződtek és egyszerre támadták szavakkal az édesanyát, aki semmiről sem tehetett.

Emlékeimben kutatva szálltam fel a lihegve beeső buszra, hogy megkezdjem utam a főváros felé. Nem találtam egy alkalmat sem a múltamban, amikor őszintén sírva tudtam fakadni. Leszámítva életem első három évét, amire legtöbben nem emlékszünk. Az első üres ülésre levágtam magam, közvetlenül a sofőr mögött. A nap már kezdett elbújni a hegyek mögött Buda irányában, de a fénye még élénk narancssárgásra festett mindent. A buszsofőrt, a megállót és az esőcseppeket. Szivárványt azonban akkor nem láttam.

Az anya gyermekével szintén felszállt, szóval nem volt kérdés, mi következik most. Együtt érezve a megvető pillantások miatt előszedtem a fülhallgatóm. Kicsit gubancos volt, mint mindig, de egész hamar kibogoztam. Épp akkor dugtam be a fülembe, amikor elhagytuk a megállót. Az első dal nem tetszett és nem is volt elég hangos, hogy elnyomja a mögöttem ülő szitkozódását. Nem szívesen lennék a telefon túlsó felén, gondoltam magamban, még a hideg is végigfutott a hátamon a gondolattól. Gyorsan váltottam listát egy kevésbé modern albumra. Az ezredforduló előtti slágerek mindig elgondolkodtatnak, milyen lehetett az élet akkor. A hippik és rockerek fénykorában. Amikor a fiatalok játszottak és azt nem online tették. Elővettem a könyvtári könyvemet, amit a héten vissza kellett volna vinnem. Gyorsan faltam a sorokat, abban bízva, nem kell késési pótlékot fizetnem, ha csak három nappal haladok túl a határidőn, amikor egy határozatlan ujj érintése kizökkentett. Becsuktam a könyvet és leállítottam a zenét.

-Elnézést kisasszony, szabad ez a hely?

Döbbenten pillantottam a hang forrására. Egy félig ázott, 80 év körüli úr barna öltönyben, ingben, mellényben. Kalapja is illik öltözetéhez, sőt, még zoknija és cipője is barna volt. Kezében virágcsokor, esernyő. Másik kezével nehézkesen kapaszkodott a válaszomra várva. Szemében nyugodtság, fáradt öröm. Szája mosolyra húzódott.

-Természetesen! – feleltem habozás nélkül. – Esetleg segíthetek valamiben?

-Megköszönném, ha megfogná a virágokat – felelte röviden. Átvettem a csokrot és elpakoltam mindent körülöttem, hogy a bácsinak elég helyet adjak magam mellett. Remegve esett le az ülésre egy nagyobb fékezés miatt, nem tudta magát stabilan tartani, de legalább már ült.

-Vigyázhatna maga barom, nem látja, hogy ebből nagyobb baj is kisülhetett volna? – üvöltöttem a sofőrnek címezve, aki valamit morgott a bajusza alatt, elég sértőnek hangzott, de végül abbahagyta. Az idős férfi szemébe könnyek gyűltek a fájdalomtól, mégis újra felhőtlen tekintett rám, mikor meglátta a kezemben szorongatott virágokat.

-Köszönöm szépen, hogy megmentette őket! – emelte meg kalapját, majd nyikorgó csontokkal hátra dőlt. Nem kérte vissza a virágokat, de nem is szívesen bíztam volna rá őket, ha ilyen fontos számára az épségük.

-Kinek viszi a virágot? – puhatolóztam. A legudvariasabb hangomat kellett elővennem. Elszoktam a modoros beszédtől, a sport világában mindenki a másik anyját szidta, még a nézők is. Sokszor is gondoltam anyára, hogy talán csuklik meccs közben, de ilyen a foci.

-A feleségemnek. Ma van a 60. házassági évfordulónk. – felelte kedvesen. Be kell vallanom, meghatott a beszéde. Olyan nyugodt, mégis a legkevésbé sem kimért, pont az ellentéte annak, amit nekem kellett használnom. Talán nem véletlen a találkozásunk, gondoltam.

-És ő hol van? Esetleg hazafelé tart? – igyekeztem a legkevésbé sem megsérteni.

-Éppenséggel hozzá tartok, az óbudai temetőbe – felelte úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. De hát neki az is volt. Mégis sikerült megbolygatnom a nyugalmát, pedig nem akartam. Ez volt az egyetlen, amiről nem akartam, hogy egy ilyen idős ember beszéljen nekem. A sebeiről.

-Igazából ma van a megismerkedésünk 75. évfordulója is, de akkor még csak 5 éves voltam. Óvodában találkoztunk és már első nap eldöntöttem, hogy ő lesz a feleségem. Csak a háború szétválasztott minket. Apámat vidékre hívták szolgálatba, hogy vezesse a bányai munkákat és felügyelje a munkásokat. Csak egy képem maradt róla, az is megkopott már – nyúlt be a zakója alá. Egy össze hajtogatott, kávéfoltos felvételt húzott elő mellényzsebéből. Átnyújtotta. Tapintásra is éreztem, hogy múzeumban a helye a képnek. Két fiatal gyereket ábrázolt, egy barna hajú fiút felső nélkül és egy szőkés kislányt virágos ruhácskában.

Óvatosan adtam vissza a kezébe. Ahogy a meggyötört lelkű szerelmes bácsira néztem, összeszorult a torkom. Nosztalgia érzése kaphatta el, hosszasan pillantott a fotóra. Keserű mosolyt láttam rajta. Sajnáltam, hogy ennyire felzaklattam. Illetve nem is én, hanem az emlékek. Amelyekre egy idő után már jobb nem emlékezni.

-Ennyi maradt belőle nekem 14 hosszú évre. Egy kép és egy név. Egy olyan név, ami minden nap eszembe jutott, akár a sárga búzatáblára, akár a hópihékre pillantottam. Tudja kisasszony, mikor elég idős lettem, meg akartam keresni – mosolyodik el a szemembe nézve. Akaratlanul én is elmosolyodtam – Meg is találtam, pedig mindenki azt mondta, nincs esélyem. Apám azt ismételgette, hogy már rég férjhez ment. De megvárt. És 20 éves koromban el is vettem – csordul le egy könnycsepp az arcán. Előkerült egy újabb fotó, egy csoportkép. Sokkal újabb, már színes. A legfiatalabb szereplője egy pólyás.

-Azóta is szeretem. Pedig annyian akartak visszafogni. Azóta van három gyermekem és öt unokám, mindegyiket nagyon szeretem, egytől egyig.

-Igazán szép történet – szaladt ki a számon a meghatódottságtól. Életemben nem találkoztam még olyan férfival, aki 15 évet várna egy lányra, aki a legkevésbé sem biztos, hogy viszontszereti.

-Igen, az. Éppen annyira, amennyire ő is szép volt az esküvőnkön. Utána pedig 54 ugyanolyan szép hosszú évet éltünk együtt. A rendszer nem mindig könnyítette meg, miután elvették a boltot, nem sok mindenünk maradt egymáson kívül, ezért én kalauz lettem.

Elővett egy zsebkendőt a nadrágjából. Régi, agyonhasznált darab, de tiszta. Nem olyan eldobható, mint amiket manapság el is dobnak a járda közepén. Mint a foszlányok, amikkel dobálóznak, amikor elrontok valamit a pályán. Csak úgy ott hagyják, és azt hiszik, nem lesz következménye. Pedig mindig meghallom és fáj is legbelül.

-Minden rendben, kisasszony? – kérdezte felém nyújtva a zsebkendőjét. Elvettem, hogy megtörljem a szemem.

-Persze, csak meghatott a története – felelem szipogva.

-Nézze a jó oldalát! Még most is ugyanolyan szerelmet érzek iránta, mint akkor az első napon. És mint abban a 14 évben, amíg nem láttam, ahogy abban a 60 boldog évben az esküvőnk óta. Tudja kisasszony, rengeteg szörnyűség történik nap mint nap – vette fel kalapját. – Minden bántó szó ott kering a fülekben egy ideig, de amikor hasonló korba lép az ember, mint amiben én vagyok, csak arra emlékszünk már, milyen volt szeretni és szeretve lenni. Ezért megyek most a temetőbe.

Kinyújtotta kezét, jelezve, hogy most már nyugodtan átadhatom neki a virágcsokrot, amiről én már teljesen elfeledkeztem. Csak képeket láttam az életükből, pillanatokat. Kezet nyújtott.

-Uram, megkérdezhetem, hogy hívják?

-Nem fontos az, higgye el – kacsintott rám, majd az első ajtón nagyon lassan, szitkozódásoktól közrefogva leszállt. Még az ablakból intettem neki egyet, és megértettem, miért nem árulta el a nevét. Tudta, hogy meg akarom majd látogatni a temetőben, de semmi szükség nem lett volna rám.

A busz robogott tovább nélküle.  A megállót elhagyva láttam, ahogy a családja rohan, hogy megölelje, és együtt induljanak át az úton a temetőbe. A falevelek zölden köszöntötték őt, mint régi ismerősüket, ő kalapot emelt a portásnak, váltottak pár szót, aztán az elhajtó busz irányába intett egyet. A temető fái fölött pedig előbújt egy szivárvány.

Torma Eszter Sára

A novella magazinunk 2019-es novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé.