Megint este nyolc, mikor végre a kosztümömben haza felé csattogok a körúti forgalomban.

Érzem, ahogyan a lában egyre jobban dagad a magassarkúban.

A hajam egyre csapzottabb a forró nyári párában, melyet egy délutáni kósza zápornak köszönhettünk. Próbálom a homlokomból kizavarni az oda nem illő hajszálakat, ahogyan az izzadságba tapadnak. Húzogatom a minimet, a sietség miatt folyamatosan a nyakamban akar kikötni. Végre meglátom a 4-6-os villamos fényét, mint egy délibábot a hőségben.

A nyugatinál a szmog keveredik valamiféle átütő fekália szaggal, olyan érzetet keltve az eső utáni nyári időben, mintha valami harmadosztályú szaunában ülnék harisnyában.
Alig várom, hogy a villamos klímája átjárja izzadó testem legalább egy megálló erejéig.

Tévedtem, nincs klíma. Remek, most már más áporodott szagú testét is magamba szívhatom.

Végre megállunk. Nyílik az ajtó, és mint egy sebzett vad vágódom ki az ajtón, a levegőre, a Duna közelsége, mint valami hurrikán sepri el a sok szagot és engedi a tüdőmet friss levegőhöz jutni.

Magabiztosan lépkedek, közel a megváltás, mindjárt lerúghatom a cipőm, otthon vagyok, a négy falam között, biztonságban, ahol önmagam lehetek. Kattan a zár…
Az én illatom, az én színeim, az én cuccaim, az én világom. Repül a kék magassarkú, táska ledob, az ing a szoknyából kitűrve, a hajam a fejem tetejére felkötve.

Itthon vagyok.

– Lotti! Megjöttem! Van itthon valami pia? – kiálltok a nappali felé.
– Hahó! A fürdőben vagyok, gyere! – szól az ismerős hang. Az egyetlen hang, amit hosszú hónapok óta végre elviselek magammal egy légtérben.
– Baszki, adj egy gyújtót, agyfaszt kapok, esküszöm, ha nem gyújtok rá. Bor a hűtőben? – mosolygok rá, majd dobok neki egy homlokpuszit.

Ül a kád szélén, lába a fésülködő asztal székén,

látom, hogy szar napja volt, de mielőtt belekezdünk a mesélnivalóba

gyorsan visszaszaladok a konyhába, kinyitom a rozémat.

,,Gluty, gluty, gluty”-, ahogyan az üvegből a pohárba folyik a hideg nedű. Mindig kiráz tőle a hideg, az agyam valamiféle jelet küld ennek a hangnak a hatására a testemnek, mintha azt akarná elhitetni vele, hogy vége, ülj le, béke van, engedd el.
Összedobok Lottinak egy vodka-narit, ahogy ő hívja, majd szippantok egy mélyet a cigimbe, és belépek hozzá.

– Mesélj!- sóhajtok.
– Áhh semmi, szokásos őrület a cégnél, péntek este van, Mr. Tökéletes egy sort sem írt, hogy talizunk-e este, és amint látod fél kilenc. Mit gondol, hogy majd tízkor bumlizok ki hozzá, mert bejönni tuti nem fog, addigra szétszívja magát. – szemében a harag és a remény egyszerre csillan.

– Passz, talán nem kellene esélyt sem adnod, hogy azt gondolja, este tízkor bumlizol ki hozzá, márpedig a pasi, úgy viselkedik, ahogyan szoktatod. Tudod, mint a kiskutyák. Na, egészség, koccintsunk inkább, mielőtt bedepizel, te dili! – veszem poénra, legalábbis próbálom poénra venni a dolgot, holott tudom, hogy igaza van.

Leülök a beépített szekrény elé a fürdőben a kis párnákra, amiket ott tartunk a csajos estékre, mikor munka után haza esünk a belvárosi lakásba.

Mindennap

ugyanaz a forgatókönyv.

Reggel smink, tökéletes kinézet, rohanás a munkába, ott vezetőnek lenni, erős, agilis nőnek tettetni magunkat, majd este haza. Ledobjuk a jelmezt, és belebújunk a valódi énünkbe .

De legalább ebben a pár órában megnyílunk.
Magunknak, a barátainknak, és sikerül mélyen elzárkózunk a világ elől. Egy albérlet apró fürdőjében, a kockás kövön merengünk.

– És neked, milyen volt a nap főni? – kérdezi Lotti, de már nevet, hiszen a kérdés hallatán is a homlokom közepére szaladt fel a szemöldököm.
– Középszar! – felelem. Három reklamáció, négy arrogáns e-mail és persze a szokásos dzsihád után végre haza értem. Hagyjuk a melót. Mit csináljunk ma?
– Én még várok, hátha ír, ha nem akkor elindulok a körútra Ervinnel, aztán hajnalban felmegyünk a várba és megvárjuk a napfelkeltét. – válaszolja.

És látom rajta, hogy mindegy, hogy este tíz lesz vagy tizenegy, de biztos, hogy bevágódik egy taxiba és elindul a sráchoz, hogy legalább reggelig érezze az áltörődést.

– Te?
– Én iszom még egy pohárral, aztán alszom, mert reggel elmegyek futni egy Margitkát, aztán megkávézom a rakparton.
– Te? Korán? Futni? Jaj Borka, ne röhögtess! – nevet fel, a szeme már csillog a vodkától. Nem csoda. A
klíma nélküli lakásban így augusztus közepén egy pohár italtól is becsiccsent az ember lánya.
– Mit vigyorogsz? – lököm meg a térdét. – Komolyan elmegyek futni.
– Ja, én nem azon röhögök, hanem, azon, hogy egyedül fogsz itthon aludni, péntek este.
– Fárasztó hetem volt, kell egy kis magány, néha kell, hogy magammal foglalkozzak.
– Oké, én elhiszem. – nevet tovább.

Néhány pohárral később ellazulva ülünk a fürdő padlóján, száll a füst a vakablak felé, halk zene szól, és mi megint ketten állunk, vagyis épp ülünk a világgal szemben.

– Lotti, szerinted meddig lehet így élni?
– Hogy? Együtt? Vagy szinglin?

– Nem erről beszélek! Arról beszélek, hogy oké jól élünk, de meddig lehet mindig egy üzenetre várni? Meddig mész el egy férfi szeretetéért? Ha ezt egyáltalán a te esetedben nevezhetjük annak?
– Jaj, Babszem, már megint lelkisre ittad magad? Nekem teljesen jó ez így, nem érdekel, hogy Mr. Tökéletes ír-e vagy sem. Úszom az árral. Ha nem ír, Ervinnel lógok egy jót, és ennyi.

– Oké, ezt értem, de miért van az, hogy kétesélyes a dolog? Ha ír, akkor ugrasz, ha nem, akkor a legjobb barátoddal is beéred. Miért nem mész egyszerűen Ervinnel, és ha ír, akkor azt mondod, bocs a barátommal lógok és pont. – emelkedik fel a hangom az idegtől.

Nem hiszem el, hogy egy ilyen lány arra vár,

hogy Mr. Tökéletes döntsön a péntek estéjéről.

– Nem ő dönt! Én döntök! –pattan fel, és kivágtat a konyha felé, még egy kör italért.
– Most nem kell duzzogni Lotti! Én csak azt mondom, hogy minden este ugyanaz a forgatókönyv! Hazajövünk, iszunk pár levezetőt, te vársz, éjjel mit tudom én hány óráig, hogy jön-e végre üzenet, aztán aludni térsz, reggel totál morcosan felébredsz, és ez így megy egész héten! – megyek utána, és kitépem én is a hűtő ajtaját a boromért.
– Én nem várok semmire! Csak nem tudok aludni! – szippant bele dühösön a hatodik cigijébe.
– Rendben, hagyjuk, akkor gyere, menjünk ki a körútra ketten, és bulizzunk egy igazit, vagy nyitva a Park, épp ideje lenne lazulni. – felelem, hátha lenyugszik. Éppenséggel nem felhúzni akartam, csak kirángatni ebből a kálváriából.

-Nem az előbb mondtad, hogy alszol, mert reggel mész futni? – kérdi gunyorosan.

– Igen, azért válaszoltam ezt, mert te Ervinnel akartál menni, sétálni, ha Mr. Tökéletes nem ad hírt magáról. Meg sem kérdezted, hogy esetleg megyünk-e együtt a városba!
– Na jó, hagyjuk, te mindent rohadtul jobban tudsz. Te nem függsz senkitől! Te nem vársz üzenetre, csak vagy! Igaz? –  vágja be rám idegesen a konyha ajtaját.

Utána megyek, hátha.

Ül a fürdő szélén, sír, és valójában tudom, hogy messzire mentem. Évek óta Mr. Tökéletes volt az, aki kicsit is elkezdte érdekelni.

– Lotti, fejezzük ezt be, én nem akartam okoskodni, csupán azt mondom, hogy ne várj valakire, akire egy percet nem várna rád. – miközben ezt kimondtam, választ már nem kaptam.

Mosoly az arcán, a könnyek semmivé lettek.

Írt…

-Jó jó jó! Majd megbeszéljük Borka, pancsolok! Nyugi, imádlak! – és már csattan is fürdőajtó.

Kimegyek a teraszra. Még mindig forró a levegő, de már tisztább, élhetőbb. A rozémmal a kezemben nekidőlök a korlátnak, veszek egy mély levegőt, és ismét csattan az öngyújtó gombja. A füst cikázón száll ki a vörös ajkaim közül.

– Hát ennyi az élet? Egy üzenet? – suttogom.

Várok, míg Lotti kilép a fürdőből. Csodás fekete haja mély zuhatagban omlik a hátára, szája pirosan izzik, szeme kacéran csillog.
– Kis fekete mini. Mi más? – mosolygok rá.

Dob egy puszit felém, majd kiviharzik az ajtón.
– Szeretlek Babszem! Reggel jövök! – kacag.
– Én is szeretlek! – lehet nem is hallja. De jobb, ha kimondom: ha tudja, hogy én nem ítélkezni akartam.

Egy óra múlva sem találom a helyem, újabb pohár bor, már majdnem fél egy körül jár az idő, de nem jön álom a szememre.
Majd hirtelen üzenetem jön.
– Átjössz? – szól a kérdés.

És már csattan is a fürdőajtó, készülök, taxit hívok, rohanok.

Margitka várhat a jövő hétig…

Rozinka Magdolna