Az augusztus végi kellemes, nyári meleg simogatóan áramlik be a konyha nyitott ablakán, s a napfény parányi csillámai fürge táncot járnak a kezemben lévő poharakon.
Épp az utolsót teszem a már szekrényben pihenő társai mellé, mikor a bejárati ajtó hangjára leszek figyelmes, majd ezt pár másodperccel később a lányom elsuhanó árnya követi, egy elhaló „szia” kíséretében.
Habár még velünk él, meglep Lea megjelenése, hisz úgy tudtam, hogy a hétvégén Zsombor szüleihez utaznak látogatóba – édesanyja születésnapjára -, mint két éve ilyenkor mindig.
A szobájához lépek, fülemet az ajtóra tapasztom. Lea sír, és nekem ettől a hangtól mindig összeszorul a bensőm. Óvatosan benyitok, de a küszöbön megtorpanva csak ennyit mondok:
– Kicsim, ha szükséged van valamire, a konyhában leszek. – s már húzom is magamra az ajtót…
– Anya! – szólít meg a lányom, azon a rekedtes, vékony, elnyújtott hangon, ami egy édesanya fordításában körülbelül annyit tesz: maradj!
Az ágyához lépdelve magamba szívom kis birodalmának minden apró molekuláját, és millió emlék jelenik meg szemeim előtt, egészen attól pillanattól, hogy először a karomban tartottam. Hihetetlenül okos és önálló felnőtt nő vált belőle, aki lassan kirepülni készül a családi fészekből, mely elhatározásától szomorkás büszkeség tölt el.
És most, az én kis-nagy, huszonnégy éves lányom megtörten, darabjaira hullva fekszik a fukszia színű pléd óvó ölelésében.
– Mi bánt ennyire, kicsikém?
– Anyu, vége van! Zsomborral… én… jaj, Anya! – zokogja Lea, én pedig teljesen értetlenül állok a helyzet előtt.
– De hiszen tegnap még minden rendben volt, mikor elmentetek tőlünk este. Mi történt azóta?
És ekkor Lea elmesél mindent. Hogy filmet néztek a laptopon, de közben elaludtak. Reggel Zsombor korán munkába indult, ő a hétvégi utazás miatt azonban erre a péntekre szabadságot vett ki. Az e-mailjeit szerette volna elolvasni, mikor észrevette, hogy párja este elfelejtett kijelentkezni a közösségi oldaláról.
– Anya, hidd el, máskor is volt már ilyen, hogy megnézhettem volna a beszélgetéseit, de nem tettem! Most viszont esküszöm vonzott, szinte kérlelt, hogy olvassam el! Hónapok óta mondom neked is, hogy úgy érzem, valami nem stimmel, de nem tudom megmagyarázni és nem gondolkodtam, csak kattintottam. Anya, éreztem, egyszerűen éreztem, hogy ezt most meg kell tennem! – hadarja, olykor el-elcsukló zaklatottságban.
Fél éve, Anyu! Fél éve megcsal vele! Hogy lehettem ilyen vak, hogy nem vettem észre? És hiába mondja, hogy már le akarta zárni, de Anyu, hogy ölelhetett mást mellettem? Megbíztam benne, számomra ő volt minden, minden! Tényleg hittem, hogy ő az igazi, hogy ami köztünk van az rendíthetetlen. – ekkor Lea már zokog, és kétségbeesett pillantása nyílként hasít tekintetembe.
El tudod képzelni, milyen érzés ez, Anya?! Tudod?! – emeli fel hangját, s bár tudom, hogy dühe nem nekem szól, mégis rosszul esik.
Jobb szememből kibuggyan egy könnycsepp. Ó, te parányi kis áruló, érzéseim tükrözője! De mégsem vagyok miatta igazán mérges, mert hírhozó is egyben. Válaszom minden fájdalmas emléke ott lapul, ebben a könnycseppben.
– Tudom. – mosolygok fáradtan. Az utca hangjai elnémulnak, a fények eltompulnak, az idő elfelejt tovahaladni, s a lányom megérti. Megérti, hogy szíve minden gyötrelme nyitott fülekre, és valóban együttérző lélekre talál bennem.
– Ó, Anya, miért fáj ez ennyire? – omlik karjaimba, s én hagyom, hogy romokban heverő világának hömpölygő árhulláma átáztassa vállamon kék blúzomat.
Fogalmam sincs, mennyi ideig ülünk így, ketten, Lea hangja repít vissza a valóságba.
– Azt hiszem, ideje lezuhanyoznom. Köszönöm, hogy mindig itt vagy nekem. Nagyon szeretlek! – jól megszorongatom, ő nyom egy puszit az arcomra és elengedem.
Két nap telt el lányom szerelmének széthullása óta. Hétfő délután van, a férjem pár perce érkezett meg a hétvégi üzleti konferenciáról. Lea a lelkemre kötötte, hogy egyelőre ne említsem apjának a történteket s én tartottam magam ehhez. De amint Gábor megpillantja lányát, nincs mit tovább titkolni.
Lea négy kilót fogyott ez alatt a pár nap alatt, arca beesett és sápadt a kialvatlanságtól és a rendszeres sírásrohamoktól. Még tud sírni, még nem fogytak el a könnyei, még képes érezni. Fog ez a másik oldalra billenni, de erős lány, és túl lesz rajta. Viszont ezt a veszteséget neki is meg kell gyászolnia, ezt az utat végig kell járnia.
– Leácska? Beteg vagy? Mi történt veled, kicsikém? – kérdezi a konyhaasztalnál ülő apja a munkából hazatérő, zombi módban leledző lányunkat.
– Semmi Apa, jól vagyok.- próbál egy megnyugtató mosolyt küldeni Gábor felé, de az arcán megcsillanó könnycsepp nem teszi éppenséggel meggyőzővé. Ad egy puszit apjának, majd a szobájába vonul és magára zárja az ajtót.
– Komolyan, Sára, mi a fene folyik itt? – fordul felém, én pedig a múlt kísértő árnyaitól egy másodperc erejéig lefagyok. Mert ő még nem tudja, milyen sebet tépünk fel.
– Lea megtudta, hogy Zsombornak fél éve viszonya van valakivel.
– Zsombornak viszonya? – döbben le a férjem – Én megfojtom azt a gyereket, ha még egyszer idedugja a képét! Még hogy szereti a lányunkat?! Ha szeretünk valakit, nem teszünk ilyet!
– Valóban? – szökik ki számon a halk, higgadt kérdés, mire Gábor megsemmisülve mered rám.
Összerakja a képet, és abból a huszonhét éves hegből újra szivárogni kezd a vér. Kezem végigsimít férjem karján, majd felállok, és elkezdem eltüntetni a vacsora nyomait. Pár perc elteltével egy szék lábai megcsikordulnak a padlón, finom kopogás egy ajtón, és a férjem bátortalan „bejöhetek?” kérdését lányunk elhaló engedélye követi.
Majd csend.
Éjfélre jár az idő, mire Gábor visszatalál hozzám, leoltja az éjjeliszekrényen pihenő lámpát és mellém bújik, úgy, hogy arca arcommal szemben legyen.
– Annyira sajnálom, Sára. Teljes szívemből sajnálom. – mondja ki végül könnyben úszó szemekkel, és én, huszonhét év után most először, valóban elhiszem.
Nem találkoztunk azután, hogy milliárdnyi apró részecskére szaggatta a szívemet, és megölte egy részét a lelkemnek. Elmondta, majd munkaügyben elutazott, és mire két héttel később felkeresett, már kiútban voltam a poklomból.
Viszont most látott.
A lányunkban, aki huszonnégy éves önmagam kiköpött mása, és hosszú-hosszú évek elteltével ráébredt, mekkora súlya volt számomra akkori tettének.
Nincs szükségünk szavakra, tekintetünk mindent megüzen, amit szívünk hallani óhajt, és a férjem úgy ölel magához, mintha utoljára tarthatna karjaiban, oly forrón csókol, mintha nem lenne holnap, és úgy válunk eggyé, hogy minden porcikámban érzem: ez a férfi engem valóban végtelenül tisztel, és szíve minden dobbanásával, őszintén szeret.
Németh Vivien