November eleje volt. A zápor csak hullott alá a bús, sötét, esti fellegekből. A város a lassan végigsöprő sötétség beköszönte után kelt csak életre igazán. Kigyúltak a fények, a reklámplakátok, közlekedési lámpák, kirakatok sorra leheltek életet az esteledő városba.  

Boldog párok, családok, elfoglalt üzletemberek tömege szelte át sietősen, vagy éppen elgondolkodva az őszi esőtől áztatott utcákat. Egy ember azonban mégis kivált a közülük. Tűzpiros esernyője védte őt a cseppektől. Magas sarkú cipőjének kopogását elfojtották a dudáló autók, az utcai beszélgetések moraja, a város zsivaja. Ő azonban ügyet sem vetett rájuk. Rendíthetetlenül, királynői fenséggel, elegánsan sétált tova. Az eső pedig újból rákezdett végtelennek tűnő hegedűjén, és csak sírtak a felhők.  Sétált, arcába húzva ernyőjét. Az emberek pedig észre sem vették. Saját boldog, vagy éppenséggel bánattól ittas világukba zárkózva, maguk elé meredve siettek el mellette. Ki munkából, boltból vagy egyéb helyről igyekezett tova.

Azonban jelenléte nem maradt rejtve minden ember számára. Akadtak bizony olyanok, akik jöttére felkapták fejüket. Ők voltak azok, akiknek ezen az éjjelen a nyüzsgő, őszi, esőtől átázott városkában megfordult az élet.

Az első ilyen szerencsés ember egy öregúr volt. A szakadó esőben egy padon üldögélt, csendben, gondtalanul. Nem védte ernyő, kabát, de még egy kicsiny kiszögellés sem egy omladozó városi ház ereszén. Csak ült ott, maga elé meredve, mintha gondolataival társalogna éppen. Őt nem zavarta a dudáló autók, a nyüzsgő járókelők összeférhetetlen melódiája. Ő csak ott volt, minden indok nélkül. Talán ez is segített abban, hogy meghallja azoknak a bizonyos cipőknek a kopogását, mire érdeklődve, lassan emelte fel megőszült fejét.

A Hölgy megfontolt léptekkel sétált el mellette, maga volt a megtestesült Kellem. És mintha egy aprócska mosolyt is rejtett volna maga alatt az a lángszín esernyő…

Az úr még hosszan nézte a távolodót, majd kelletlenül visszafordult az öreg padon. Sokan azt gondolnák, ugyan, a test öregszik csupán, a lélek belül fiatal marad…Ám az öregúr nem ezért nézte meg a Hölgyet. Mélyet sóhajtott, majd lassan előhúzott szürke vászonkabátja belső zsebéből egy képet. A megfakult, évekkel ezelőtti felvételen egy fiatal kisasszony mosolygott vissza rá, még a törhetetlen zápor sem zavarta, egyre csak mosolygott. Az úr percekig nézte a megsárgult fotográfiát, majd lassan, bizonytalan mozdulattal megsimította azt. Ez az egyszerű kis semmiség tele volt szeretettel, gyengédséggel. Védelmezően a kis képecske fölé hajolt, védve őt az ádáz zivatartól. Ám hiába volt minden igyekvés. Az öreg úr lassan kicsorduló, szeretetteljes könnyei lassan eggyé váltak az őszi zápor gyermekeivel, aláhulltak, egyenesen a papír-lány arcára. Pár perc  után a férfi felegyenesedett, és bizonytalan mosoly terült szét ráncos arcán. Lassan eszébe jutottak az elmúlt napok eseményei…

Éppen szokásos sétájára igyekezett a temetőbe. A legszebb ünnepi öltönyét vette fel, amelyet megfakított már az idő, de az öregúr épp olyannak érezte, mintha csak tegnap viselte volna abban a bálban, ahol először meglátta a kisasszonyt. Egy bizonytalan, félénk, boldogságtól ittas tánc volt csupán, mégis új élet felé perdítette az akkor még fiatal, gondtalan szerelmeseket. Ha a szív dobban, hallgatni kell annak szavára. Így tettek ők maguk is, amikor kimondták azt a bizonyos igent. Ezután az évek sorra peregtek az Idő rokkáján, ők maguk pedig egy nagycsalád körében büszkén tekinthettek vissza boldog, szeretetteljes életművükre. Egy este aztán a drága feleség egészsége romlani látszott. Az öregúr kétségbeesett. Titokban azt remélte együtt távoznak ebből valóságból, hagyják hátra azt, amit együtt, saját erejükből és szeretetükből alkottak… A napok tovaszálltak, az őszi szél pedig az elmúlás ígéretét hozta magában…Az asszony azonban még betegágyában sem szűnt meg mosolyogni. Ugyanaz a vidám, életszerető mosoly volt, amellyel régebben elvarázsolta férjét találkozásuk estéjén. Az öregúr pedig felolvasott az ágy mellett és hozta serényen felesége számára a reggelit , sietett rendületlenül a sarki patikába. Minden egyes nap, szűnni nem akaró kitartással. Mindent képes lett volna feláldozni azért, hogy a drága asszony még egyszer láthassa a kertjében, szeretett rózsái körében.

A patika nem volt messze a kis külvárosi háztól. Éppen tíz perc volt, ha az öregúr időben vette fel kalapját, és tárta szélesre az ajtót, kitekintve az őszi világra. Ezen a délutánon sem volt ez másképp. A kakukkos óra megfakult mutatója éppen a megfelelő számra csúszott, amikor az öregúr fejére helyezte kalapját, és  – szinte megfiatalodva- felkapta sétabotját, és a még egy gyors, szeretetteljes pillantást vetett az ágyban pihenő asszonyra. Amaz pedig egy gyönyörű, hálás mosollyal bíztatta férjét. „Minden rendben lesz” – üzente a fáradt, felduzzadt, élni vágyó tekintet.

A szokásos időben ért oda, minden a maga rutinja szerint haladt. Széles mosollyal köszönte meg a patikus kisasszonynak a papírtáskába csomagolt gyógyszereket, majd szinte futva érkezett vissza a házhoz. Az öregúr mosolyogva nyitott be a kertkapun, gyönyörködve a madarak szerelmes dallamában, és fütyörészve tárta ki a bejárati ajtót. Kabátját, kalapját és sétabotját a maga helyére tette, majd szűnni nem akaró mosollyal az arcán lépett be a betegszobába.

A pillanat – ahogy mondani szokták – nagy jelentőséggel bír, múlandó kincs. Ez a pillanat, az öregúr pillanata mintha évekig húzódott volna.

Az ágyban egy angyal feküdt. Ráncokkal tarkított orcája békésen oldalra billent. Mintha csak a délutáni napfényben gyönyörködne, amely bekúszott a kicsiny szobába. Idilli kép volt a maga nemében. Az öregúr kezéből mégis valamilyen módon kicsúszott a papírzacskó, tartalma hangos csattanással ért földet. A gyógyszerek szerteszóródtak, mint egy élet megannyi darabkái… Pár gyors lépés, és a betegágy mellett termett. A mosoly eltűnt, a szerelmes dallam gyászénekké fakult, a napsugár felhők mögé rejtőzött azon a délutánon. Az idős vállat, mely megannyi ideig cipelte az Élet súlyát, most a zokogás szűnni nem akaró vihara rázta meg. Kezét lassan az alvóéba csúsztatta. Legalább is úgy tetszett, mintha aludna. Békésen, gondtalanul, minden fájdalomtól elmenekülve… csak úgy, mint egy Angyal…

A szertartás után az úr csak ült a sír mellett. Csendben. Miért is szólt volna? Ugyan ki hallgatná meg, akadna e olyan, akinek elbeszélhetné szűnni nem akaró fájdalmát? Talán a Csend, mely a temetőben vetette meg a lábát? Vagy a madarak, amelyek még pár pillanattal ezelőtt szerelmi nótát daloltak a boldogságról? Vagy a kopasz fák, amelyeket maguk is az Elmúlás hírhozói volnának? Ugyan… de nem volt egymaga. Társul szegődtek hozzá az emlékei.. Ahogy könnycseppek záporán át magához szorítja a drága asszonyt, és lágy csókot lehet az arcra, amelyen a ráncok már soha többé nem szaladnak fel, ha mosolyra fakad…

De a keserédes emlékek mellé beférkőztek a boldogságtól ittas képek is. Ahogy csendben, félénken sétáltak egymás mellett a kis hídon, ahol azon a varázslatos éjszakán a kezük véletlenül össze ért, a kisasszony pedig édesen, zavarában elkacagta magát..Az első, bizonytalannak tűnő csók…A gyermekek, akiknek életet adtak, és általuk ő maguk jövőt kaphattak. A boldog család, akit hátrahagynak a jövendőnek…

Megannyi emlék, amely nem élhet tovább már, csak az ő emlékezetében…

Egy mély sóhaj maradt csupán a sír mellett, az egyik aranyló fa tövében. Egy sóhaj, amely magában hordozta a múlhatatlan fájdalmat, az emlékek halhatatlanságát és az örök, sírig tartó szerelem ígéretét.

Az öregúr hazafele sétált. A felhők vele sírtak ezen a délutánon, a madarak pedig szomorúbbnál szomorúbb dalukat énekelték. A kis, kertvárosi ház még sose tűnt ilyen csendesnek, mintha ő maga is csendben zokogott volna. A szürke gyász alattomosan megjelent a falakon, a virágcserépen, a fogason lógós kabáton. Újabb mély sóhaj hallatszott, ahogy körbetekintett a házban, ahol még pár napja az élet virágzott. Szeretett feleségének mosolya, vidám kacagását visszhangozták a falak, a parketta minden egyes nyikorgása erre emlékeztette.

Ő maga pedig mély levegőt vett, könnyei sokaságát egy mozdulattal eloszlatta ráncos arcán, és a kertbe vezető ajtó felé fordult. Hogy is ünnepelhetné és éltethetné jobban a drága asszonyt annál, minthogy a kertbe megy, ahol keze munkája töretlenül virágzik?

A borús, őszi délután lassacskán estébe hajlott át, mire az öregúr végzett. A gyönyörű rózsakert teljes pompájában ragyogott a kései fényben. Mellettük mécsesek sokasága, apró kis lámpások öltöztették őket puha, sárga fénybe, hogy az éjszaka zord köpönyege ne rejthesse el szépségüket. Az úr pedig ott ült kertben, a megvénült padon és épp magával a Csenddel társalgott. Mosoly játszott arcán, vén tekintete egyszeriben megfiatalodott, ahogy látta a szeretett feleség emlékét felragyogni ismét.

Talán ezen az estén a Csend mellett egyéb társasága is adódott az üregúrnak a fénylő rózsalugasban üldögélve? Ezt már sose tudjuk meg.. de annyi bizonyos, hogy úgy tetszett, mintha a Kisasszony nevetését visszhangozta volna a késő őszi szél…

Filotás Karina

A novella magazinunk idei novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé, melyek kivétel nélkül megjelennek magazinunk oldalán. A megjelenő novellák alatt legtöbb like-ot kapó pályamű a közönségszavazatok alapján, három további pedig szakmai zsűri döntése alapján kerül kiválasztásra 2019. június 28-án. Minden pályázónak sok sikert kívánunk!

A novellára itt, az oldal alján, a like gomb megnyomásával szavazhat: