Vége lehetne már!
A lomtalanítók jönnek-mennek. Viszik a szőnyeget, a lakkozott bútorokat. A ruhákat zsákba gyűrve, a könyveket szakadt dobozokban hordják el. Apránként kiürül apám lakása.
A képeket már odaajándékoztam egy rokonnak. Eladja majd és osztozunk. Később jön egy család is a falu végéből, leszedik a lambériát. Jó lesz nekik tüzelőnek. Talán az asztalt is. Estére semmi nem marad, csak a szék, amin ülök. Amin apám ült mindig.
És egy kabát a fogason. Vihetem? Kérdezi egy szomszéd. Azt ne! Ne nyúljon hozzá…kérem.
Értem, értem, mondja , az apja emlékét őrzi…És az utolsó mozdulatát, mondom magamban, mielőtt a kórházba vitték…
Fehér Kinga
(kezdőkép: Unsplash)