A kijelzőmön pörög a falam, képek, mosolygós emberek, fotózott ebédek, szeretlek üzenetek.
Csipogás, jönnek a privát üzenetek, próbálom felvenni velük a ritmust, de nem érzek rá.
Nem tudok annyit és úgy írni, amit egy pillanat alatt elmondana személyesen egy mimika, vagy szóban egy perc se lenne.
Találkozzunk – írom. A válasz „persze, találkozzunk valamikor”, de képzeld mi…
És jönnek tovább az üzenetek, pörögnek a képek, én pedig egyedül ülök a szobámban. Kinézek az ablakon a napsütéses utcára.
Elég.
Nem csak bezárom az alkalmazást, de hogy ne csipogjon többet törlöm is. Azonnal könnyebbnek, nyugodtabbnak és tisztábbnak érzem magam.
Valódinak. És végtelenül szomorúnak.
Polgár Hanna
(kezdőkép: Unsplash)
