– Hosszú volt ez a hét – gondolta, miközben óvatosan bekanyarodott az ismerős vaskapun. Mindegyik kutya más szólamot csaholt, és a fejében a „Jégből vagyok” mellett, hallotta még a pénteki értékelés szigorú szavait is.

Érezte, hogy beszélhetne fáradságról, túlterheltségről, arról hogy sok, nagyon sok teher nyugszik vállain… De valahogy nem volt kedve panaszkodni, még elméletben sem.

A fejében élt a világirodalom összes kétes érzelemmel megáldott főhőse: merengett a lét nagy kérdésein Hamlettel, izzó dühvel hallgatta Jago pro-kontra érvelését, de javíthatatlan romantikusként mindig szurkolt a két ellenséges család fiataljainak is: éljék már túl ezt a tőrös, mérges, tetszhalottas mizériát!

Hosszasan kereste a párhuzamokat, de ritkán gondolta, hogy bármely főhősével akár csak egy pillanatra sorsközösséget vállalhatna.

„Bizonyára nem bírnál az igazi megpróbáltatásokkal.” – mondta egy hang legbelül, a legcinikusabb démon hangja.

Ismerte már őt, tudta, hogy hatnak rá a suttogó szavak. Sarokba ültette, és hosszan figyelt, hátha kap némi magyarázatot a levegőben lógó: „ez mégis hogy érted”-re?

De elnémult… torkára forrt a kételkedés szólama.

A visszapillantó tükörben közeledni látta barátait és ezzel együtt messzire tűnt a nagyváros zaja, a távoli világ, ahonnan ideérkezett.

Itt a tanya ezer tücskének zaja húzta a talpalávalót, közben puha macskaléptek, dorombolások vették körül. Tétován simogatta végig a szürke, fekete bundákat, öntudatlanul dobta el újra és újra az odahozott botokat.

Kezébe kapta a lóvakaró szerszámot, úgy ment be kedvence boxába. Átölelte az ismerős nyakat, és hagyta, hogy a barna jószág hozzá dörzsölje csillagos homlokát.

Megérezte vajon a kétlábú gondolatainak zűrzavarát?

Békésen tűrte az ölelgetést, aztán sorra adogatta patáit is a tisztításhoz. Szokatlan együttműködés volt ez, de jóleső.

A négylábú mindig ki-ki meccset folytatott vele… Mikor már azt hitte, kikapcsolhat, mert az állat azt akarja és úgy, ahogyan ő, a ló húzott egy váratlant, hogy jelezze – „Barátocskám, én is érző lény vagyok, bánj velem emberül!”

Kilovagoltak. Árkon-bokron át ügettek, keresztülgázoltak a derékig érő gazon. Az erdőben a fák között megszűnt a benne bujkáló tanácstalanság, amit még a városból hozott.

Vajon jó irányba tartok? Vajon mit kellene máshogyan csinálnom, hogy elkerüljem a szigort? Vajon a szigorúság bánt, vagy az, hogy én is egyetértettem vele?

A szapora léptek visszhangozták a cinikus szavait: „igazi megpróbáltatások” – Azt sem tudom, azok milyenek.

Ettől felderült az arca. Már nem érezte nyomasztónak saját mázsányi terheit.

Lassan vezette kedvencét az istállóba – a ló lelkes réparopogtatással zárta le maga részéről a napot, de utóbb egy megértő pillantással felszárította a lány ki nem hullott könnyeit.

Besenyi Judit