A telefoncsörgésre riadt fel. Mióta segítség nélkül nem tudott kiszállni az ágyból, az egész napját éber álomban töltötte. Éjszaka meg bámulta a sötétséget. Valahogy ébren kéne maradni napközben, gondolta, de hogy?

Ez a rengeteg könyv sem segít. Hiába van közte mindenféle. Fiatalkori álma, hogy egész nap csak olvashasson megvalósult ugyan, de hát jóból is megárt a sok. Szó szerint: a szeme nem bírja. Az igaz, hogy van az olvasnivalók között olyan kiadvány, mert könyvnek éppen nem nevezhető, amihez az is elég, ha csak homályosan látja. Elárasztották a rokonok, a szomszédok és az ismerősök „papírral”. Jókait a színes lapok pletykarovatára, Agatha Christie-t a legújabb botránykönyvre, Rejtőt rejtvényre válthatta kedve szerint. Váltogatta is. Csakhogy hamar elfáradt. Örült, ha belépett magányába a külvilág egy látogató személyében vagy éppen, mint most, telefoncsengés formájában. Na, ez biztosan a sógorasszony lesz, hogy megtudja, mit mondott a doktornő. Hát sok újat nem fog tudni mesélni neki. Ezzel a szívvel már éppen csak eléldegél így a párnák között. De hát mit is akarhat nyolcvannégy éves korában? Ezt ugyan a doktornő nem mondta, de valószínűleg gondolta. Korábban, más panasza kapcsán, egyszer már rákérdezett valami utánozhatatlanul utálatos hangsúllyal, hogy hány éves is a néni? A „néni” azóta nem panaszkodik.

Kis időbe telt, míg álomittas agyával felfogta a vonal túlsó oldaláról érkező szóáradatot. De még azután is többször vissza kellett kérdeznie: maga az?…. csakugyan maga? A reszketeg öreges hang csak mondta és mondta, hogy a felesége már egy éve, hogy meghalt és az egyedüllét az öregségnél is rosszabb. Hát, hiszen ezt ő is tudja. Tudta. Élte. A feleségére emlékezett, hogyne emlékezett volna, mikor végül is őt választotta. Látni viszont nem látta… mennyi is?… legalább ötven éve.  Mint ahogy ezt a régi szerelmet is kizárta a tudatából, az emlékeiből. Milyen vénemberes a hangja. És mit nem mond!? Még hogy költözzenek össze! Ez már szenilis is, nemcsak öreg. Milyen szerencse, hogy neki nyolcvanon túl is tiszta az agya. Lám csak, ezt is az olvasásnak köszönheti. Szegény öregnek is olvasnia kéne.

Még akkor is elkerekedett szemekkel és egyenes derékkal ült az ágyban, amikor az ápolónő egy félóra múlva megérkezett. Ételhordóval a kezében megküzdött a biztonsági láncok, reteszek, vasrácsok rengetegével és a kabátját le sem véve, tálcára rakta az ételt. Közben hallgatta a nénit, aki éppen azt magyarázta, nem világos, hogy az öreg akar-e ideköltözni ebbe az egy szobába, amit szinte teljesen kitölt az ágy, vagy tőle várja el, hogy a nagy kertes házukba menjen.

– Tetszik látni! Én meg itt vagyok harminc évesen és a kutya nem akar velem összeköltözni, azt tessék nekem megmondani, hogy van ez ?! – mondta és csapott egy kis krumplipürét a tányérra.

– Na, és azt is mondta az az ember, hogy nem kell megijednem, mert ő csak beszélgetni akar. – Erre aztán az ápolónő is kiegyenesedett.

– Mért nem tetszett mondani neki, hogy az magának nem elég?

Az öregasszony szája tátva maradt. Aztán nevetni kezdett. Úgy kacagott, hogy patakzott a könnye.

R. Simor Katalin

A novella magazinunk 2019-es novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé.