– Mondom, ne dugd még be! Hallod? Húzd ki! – kiáltom. – Jó. Most csinálhatod. Neee! Nem jó helyre nyomod!
Lihegve tolom el magamtól.
– Várj egy kicsit, erőt gyűjtök. Rendben, jöhetsz újra.
– Aú – szisszennünk fel egyszerre.
Megint elvéti a lyukat, persze, hisz túl kicsi az átmérője. Amíg ficánkolunk, lehetetlen beigazítani, hiába erőltetjük hosszú percek óta.
Berekedtem. Leizzadtam. Feladtam.
Kacagva szabadítja ki magát a markomból, és én is elmosolyodok. Imádom, ahogy a szoba felé iramodva csattog a kis talpa a kövön. Szerencse, hogy meleg ma az idő – legyintek.
Mivel a nyughatatlan lábacskáját lehetetlen a nadrág szűk szárába tuszakolni, majd később húzok rá egy szoknyát.
M. Berta Enikő
(kezdőkép: Unsplash)
