Kellemes tavaszi este volt. Budapest utcáin még javában zajlott az élet.

A nyüzsgő utakon keresztül, a Budai vár lábánál, egy fiatalember sietett.

Hevesen vert a szíve, miközben gyors, sűrű léptekkel igyekezett a Koller Galériához. A kiállítás már egy bő órája elkezdődött.

Hetek óta erre az eseményre várt.

Dani egyre gyorsabban haladt, szinte már futott. Közben pedig nem győzött elnézést kérni a járókelőktől, akikbe sorra beleütközött.

Mikor ráfordult a galéria utcájára és meglátta a kiállítás előtt cseverésző embereket, lassított léptein, és nagyot sóhajtott. Megigazgatta gyűrött zakóját. Végigsimított nyirkos homlokán, és szép komótos léptekkel besétált a galériába.

Lelkes kíváncsisággal egyik képtől a másikig sétált. Egy-egy percre megállva, elmerengve.
Mígnem az egyik magával ragadta. Vízparti naplementét ábrázolt, madarakkal az égen és egy kis halászhajóval a kép közepén. Meleg, mély tónusok uralták a festményt. A maga egyszerűségével a hatalmába kerítette Danit. Nézte és csak nézte. Nem bírt megmozdulni.

– A festő kedvence – mondta hirtelen egy kedves női hang.
Dani odakapta a fejét, és már nem a kép volt, ami megbűvölte, hanem a mellette álló nő. Élete szerelme, akit két éve nem látott. Lizi.
– Gyönyörű – mondta Dani, és közben végig Lizit figyelte.
– Egy nagyon szép emlék hatására festettem. – kezdte mesélni. – A táj is lélegzetelállító volt, de még nagyobb hatást gyakorolt rám az a személy, akivel ott voltam. Életem eddigi legszebb napja volt. Még most is itt él bennem.

Dani nagyot nyelt. Figyelte a nőt, aki egyszer csak eltűnt az életéből. Sugárzott.
Szenvedéllyel mesélt a képről. A múlt és a jelen egyszerre kavargott benne. Boldog volt.
– A többi is egy emlék? – kérdezte végül Dani.
– Egy-kettő. Megmutassam?

Dani bólintott és karját Lizi felé nyújtotta. A nő könnyed, légies mozdulattal elfogadta a felé nyújtott kart. Rajta a feszültség egy apró jele se látszódott. Danin annál inkább. Lizi érintése egyszerre volt kellemes és kellemetlen. Az együtt töltött három boldog év, és az azt követő két év keserűsége keveredett benne.

Lizi még öt képet mutatott. Szinte mindegyik más érzelmi állapotot tükrözött. Egyik részről boldog, madárcsicsergős, élettel teli képek. Másik részről pedig szürke, poros nehézségekkel küzdő festmények.

– Úgy látom, az elmúlt években te is sok mindent átéltél – mondta Dani, és közben a
vihar által tépázott fát ábrázoló képet figyelte.

– Sajnálom – válaszolta Lizi. – Nem ment.
– Mi? – kérdezte Dani kicsit ingerlékenyebben, majd nagy levegőt vett és nyugodtabb hangon folytatta. – A boldog élet túl hétköznapi volt, hogy alkoss? Szinte egy szó nélkül léptél ki az életemből Lizi. Miért?
– Nem tudtam tovább úgy élni. Egyszerre voltam boldog és boldogtalan. Megértem, hogy ezt nehéz elfogadnod, de nem voltam teljes egész. A lényem egy olyan része sikított segítségért, amit nem nyomhattam el tovább. Talán képes lettem volna rá – és itt egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta – de nem. A megbánás bélyegével élni. Az örök „mi lett volna ha”, kérdéssel. Nem, nem ment. Akkor és ott úgy éreztem, van esélye a művészetemnek, de sajnos csak azt a megoldást láttam, hogy mindent magam mögött hagyok. Sajnálom. Őszintén. Tiszta szívemből.

Dani már épp nyitotta volna válaszra a száját, mikor valaki odalépett, és egy pár percre elkérte a művésznőt.
Dani nézte, ahogy Lizi a kedves vendéggel társalog. Kedvesen, mosolygósan magyarázott neki az egyik képről. Csillogott a szeme, ahogy a művészetről beszélhetett.

Közben Dani tekintete ismét a vihar tépte fára szegeződött. Az ágai körülötte hevertek. Törzsét megtépázta az idő. Néhány gyökere is már ki-ki fordult, de ő mégis büszkén állt ott. Nyúlt az ég felé, és viselte az élet rá rótt terhét.

Daniba ekkor belehasított a felismerés.

Odalépett Lizihez, és egyenesen a csillogó zöld szemeibe nézett, és megkérdezte:
– Most már menne velem?
Lizi egy pillanatig csak nézett, majd szélesen elmosolyodott, és könnyes szemekkel bólintott.

Tóth Bíborka