Emlékszel? Találkoztunk… Mosolyogtam félszegen, te rám néztél fél szemmel: kérdeztél szavak nélkül…

Mész vagy maradsz? Nekem egyébként tökmindegy… Én pedig teljes bizonyossággal feleltem: Talán. 

Továbbsétáltam, nem tartóztattál – elfojtottál egy néma kacajt: visszajössz még, úgy tudom…

Zokon vettem, hogy ennyire nem számítok, fájt a viszonzatlan rajongás.
Akartam… Akartam egy búcsúcsókot, egy mini pecsétet, hogy bármerre járok tudjam/tudják: a tiéd vagyok… Rád  gondoltam, mikor idegen szavakat mormolva „partra szálltam”, veled néztem a leghíresebb viaszszobrokat.

Ha máshol ért a napsütés, a tiédhez hasonlítottam… Szerettem így is, úgy is.

A puha meleg és a langyos nyári eső… Nos, őket úgy fogadtam, ahogy voltak. Bárhol értek, hagytam, hogy átjárjanak… Lehunyt szemmel, kacagó lélekkel.

Néha visszatértem. Kerestem ifjú önmagam „bújóhelyét”. Körbejártam az ismert utakat, kerestem régi nyomokat, utcák sarkain a hegedűszót, aluljárókban a megszokott olajos emberszagot. Egyre többen lettek ők: kicsik és nagyok.

Néztem a száguldó, homályos arcokat, hallgattam ezernyi cipő koppanását, láttam vijjogó autót elengedő, lassító kerekeket és észrevettem, amint ráncolódnak majd megkönnyebbülve kisimulnak a homlokok.

Gyerekeket kézenfogó anyákat, ráérősen ballagó apákat, amint sétálnak a körúton.

„Magadra vetted a világ össze gondját?” – szegeztem neked a kérdést kissé megilletődötten, mert mindig izgatottá váltam, mikor végre megszólítottalak.

Rámkacsintottál: „Igen, hogyha ezt hiszed.”

Te mondtad vagy én gondoltam? Összezavarodtam.

Elpirultam, elsiettem, te maradtál és a századik lépés után éreztem, hogy visszapillantás nélkül elhagytalak.

Vádló volt tekinteted vagy együtt érző? Biztató és visszaváró?

Elutasító és hideg? Parancsoló vagy szelíden kérlelő?

Volt benne valami visszavonhatatlanság, megcsillant benne az, ami örök? Fölény, titok – kettőnké -, remény, ígéret, kimondatlan szavak?

Ha visszanéztem volna, tudnám, hogy mit éreztél akkor? Csalódtál? Hiszen ezt akartad, ezt suttogtad a fülembe: indulj, menj, mozdulj, fuss, siess!

Jártam pálmafák alatt, néztem siratófalat. Csodáltam teknőst, korallt, színpompás bohóchalat. Úsztam delfinnel, etettem elefántgyereket, simogattam két kézzel koalát.

Kezembe vettem a nyers árpát, megkóstoltam tengert és óceánt, éreztem a rengést, ahogyan mozdul a föld lábaim alatt. Megszólított ezer város: kínált vattacukrot, sárkánygyümölcsöt, kék eget beterítő hullámokat… Vitorláztunk, szörföztünk vagy csak éppen pihentünk az égető napsugarak alatt.

Marasztaltak tétován: nézd, milyen jó itt neked! Magamba néztem és egy pillanatig elképzeltem, hogy mi lenne, ha meghallanám ezeket a sziréneket. Jöttek barátok – közös élményünk lett az új város, hirtelen otthonom lett, de jött a kérdés: itt tudnál élni örökre?

Átgondolt válaszom így hangzott: persze, hogyha ide tudod hozni nekem a Sziklakápolnát és a Gellérthegyet.

Én csak szót fogadtam, de tényleg: azt tettem, amit kértél tőlem. Magamba szívtam idegen lüktetéseket. Talánokkal haladtam óvatosan: enyém lett lassan a nyugat és a kelet, s mikor hazatértem ráébresztettél: a közép bizony itt van, Veled.

Jöttem bátran, mámoros mosollyal arcomon: láttam büszkeségedet.

Végigvezettél a Margit-hídon, a „négyeshatoson”, aranyló fénybe burkoltad nekem a Parlamentet. „Ott a vár!” –mutattad. „Látod a Szabadságszobrot? Nézd, és itt a sziget!”

Feléd fordultam, csak téged figyeltelek.

Ahogy ezernyi karoddal mutatsz felfelé, jobbra és balra is talán. „Ugye szép?” kérdezed.

Igen, a legszebb vagy nekem. A hely, akit szívembe zártam

és aki szívekkel karcoltad össze

a szívem…

Besenyi Judit