Nem történik semmi. Én csak keringek itt egy ideje, de még mindig nem történik semmi említésre méltó, így hát kénytelenek lesztek arról olvasni, ami van. Pedig higgyétek el, hogy én sokkalta szívesebben mesélnék arról, ami nincs, csak hát arról ugye kicsit bonyolultabb, én meg szerintem hamarosan lelépek.

Búcsút mondok ezeknek a furcsa fáknak, amik csak lengenek itt naphosszat, nem is reagálva a rengeteg különös dologra, ami velem történt a múltban. Tojnak rám ezek a fák. Akkor sem tettek semmit, mikor Jeff és Kim eltűntek egyik napról a másikra. Nem. Ezek a csendes gyilkosok mérgezték meg őket, én tudom. Nem is merek a közelükbe menni azóta.

Szóval most akkor tovább is állnék, csak hát nincsen hozzá erőm. Fárasztó ám tartani itt a frontot teljesen egyedül! Szóval lehet, hogy a fák voltak, de azt sem tartom kizártnak, hogy az a hatalmas bozontos szörnyeteg intézte el szegény Kiméket. Pedig olyan szép pár voltak!

Ráadásul nem sokkal az eltűnésük előtt derült ki, hogy Kim terhes. Hogy örültek neki a drágák! Ó a fiatalság! Milyen jó is az… Mindenféle aggodalom nélkül elmerülni az ismeretlenben… reménykedni. Bennem mára már egy csepp remény, annyi sincsen, el kell, hogy mondjam. Szóval az a rohadék bozontos! Folyton terrorizálta a többieket, persze engem is ki akart készíteni, de hamar rájött, hogy rám nincs hatással. Nem értem a kissrác miért beszél vele ezek után egyáltalán?

Mondjuk neki is voltak jó pillanatai… Nem is olyan rég idejött hozzám és csak bámult. Nem értettem mi lelte, de úgy döntöttem belemegyek a játékba. Már órák óta némán meredtünk egymásra, mikor a kiscsávó bejött és félbeszakította a gyűlölet-meditációnkat. Akkor a borzas azt mondta neki, hogy bízzon bennem, mert a remény hal meg utoljára, vagy mi. Fogalmam sincs ez mit jelentett az ő nyelvükön, de azóta a kölyök mindig olyan furán néz rám. Néha a megszokott módon jár kel körülöttem, aztán hirtelen megáll és rám néz, eszelősen bámul egy darabig, aztán folytatja, amit abbahagyott.

Sosem fogom ezeket megérteni, de hát mondjuk nem is próbálkozom. De minek is? Szerintem ők sem akarnak engem megérteni. De ez így van jól. Na, jó, most már kezd tényleg idegesítővé válni ez a pangás. Itt hagytak a mihasznák. Pedig a kissrácnak még elhittem, hogy tényleg küzdene értem. Persze nem várhatunk semmit senkitől, különben ne csodálkozzunk, hogy folyton csalódnunk kell.

Kezd kifejezetten irritálni ez rakás kő itt alattam. Úgy szúr, mint a fene, és olyan, mintha egyre közeledne felém. Mondtam én Marvinnak, hogy ez egy nagyon lepra hely, de hitt ő nekem? Dehogy hitt. Ennek ellenére nem sokkal a költözés után már dobbantott is az a huligán. Persze Jeff és Kim aggódtak miatta. Nem hitték el nekem, hogy Marvin sosem szeretett velünk időt tölteni, így inkább kihasználva a pillanatnyi zavarunkat, feltűnés nélkül elhúzott.

Aztán most megnézhetem magam. Itt fekszek ezeken a retkes köveken, mert a kissrác nincs jóban a házimunkával. Már ahhoz sincsen erőm, hogy méltón hagyjam itt ezt a hangyáknak is klausztrofóbiát okozó buborékot. Azért örültem volna, ha láthatom még a kölyköt, így utoljára. Nem mondanám magam egy szentimentális alaknak, de időnként engem is megérintett, mennyit kellett szenvednie szegénynek. Pedig jó srác ő, csak szar családba született. Mondjuk az enyém sem volt éppen jobb…

De a kölyök két oldalról kapta a pofonokat. Emlékszem, hogy kivolt, mikor lelépett a nagybátyja, aztán másnap itt hagyott minket Marvin. Nagy nehezen sikerült csak újra visszarázódnia a normális kerékvágásba, de elhittük, hogy ezután már minden rendben lesz. Még én is! Én! Aki nem hiszek saját magamnak sem. De a kölyök kedvéért én is hinni akartam. Persze az élet kegyetlen, és akkor töri szilánkosra az egyik bokád, mikor már azt gondolnád, hogy két lábon állsz.

Mikor megtudtam, hogy a kissrác szülei meghaltak, biztos voltam benne, hogy most aztán napokig csak azt fogjuk hallgatni, hogy szipog egész nap, és este, miként sírja álomba magát. Hát nem ez történt. Szerintem sokkot kaphatott a gyerek, mert üres tekintettel járkált egész nap, mint egy zombi.

Másnap viszont, mikor Jeff és Kim eltűnt, úgy tört fel szegénykéből a zokogás, mintha évek óta nem sírt volna. Onnantól kezdve megváltozott. Ma már alig ismerek rá. Nem gyerek többé, ezt még én is látom, bár néha elfelejtem. Szóval csak én maradtam neki, meg a borzas. Az meg egyre szőrösebb!

A minap azt hittem egy medve sétált be az ajtón, de mikor böfögött rájöttem, hogy csak ez a félnótás. Kezd sötétedni, nem látom már, mit írok. Igazság szerint nem is értem miért mesélem el ezt nektek, hiszen úgysem fogjátok ezt elolvasni soha, bárkik legyetek is. Mert hát, nem hiszem, hogy valaki meg tudná fejteni ezeket a macskakaparásokat, főleg, hogy egyre koszosabb már az üveg.

Fáradok. Úgy tűnik, hogy lassan indulok, a kölyök meg még sehol. Pedig az ő hibája az egész! Nem kellett volna a szobában focizni! A drága anyja mennyit mondta neki! Igazán hallgathatott volna rá… persze most már nincs kire hallgatnia. Én sem leszek már itt neki. De ezt csakis magának köszönheti! Én meg itt fogok megdögleni egyedül ebben a gömbakváriumban, a retkes köveken, amiket nem volt képes…

• Egy reményhal emlékiratai

Péteri Dorottya

A novella magazinunk idei novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé, melyek kivétel nélkül megjelennek magazinunk oldalán. A megjelenő novellák alatt legtöbb like-ot kapó pályamű a közönségszavazatok alapján, három további pedig szakmai zsűri döntése alapján kerül kiválasztásra 2019. június 28-án. Minden pályázónak sok sikert kívánunk!

A novellára itt, az oldal alján, a like gomb megnyomásával szavazhat: