You are currently viewing Nyomorultak 2:0

Nyomorultak 2:0

Béla nem szerette az ügyfeleket. A többiektől úgy hallotta, folyton csak panaszkodnak. Nyomorultak, gondolta.

Sőt, életképtelenek. És mind pénzt akar. Nem úgy, mint ő: egészséges és tud vigyázni a pénzére. Tessék, ha ő képes ennyire, akkor ők miért nem? Még mosakodni sem tudnak, büdösek. Oldották volna meg a problémájukat, vélekedett, végülis: ki mint vet, úgy arat.

Bélának valahogy mindig sikerült úgy helyezkednie, hogy ne kelljen az ügyfélszolgálatos feladatokat elvállalnia.

Aznap azonban nem volt mit tenni. A nyári szabadságolások miatt rá került a sor, így kelletlenül levonult a lépcsőn és fásult arccal helyet foglalt az üvegablak mögött. Pontban nyolc órakor máris jelzett a kis készülék. Affene, gondolta, kezdődik. Béla a kapcsozógéppel babrált és láthatatlan szöszöket törölt le a kezével a pultról, hogy húzza az időt, sikertelenül. A szöszök nem akadályozták meg az idő múlását és az ügyfél megjelent az ablak másik oldalán. Bizonytalanul nézett Bélára, várva az engedélyre, hogy leülhessen.

Béla rühellte ezt a nézést. Szinte sértésnek érezte. Neki ne mondják meg, mikor engedje be az ügyfelet. Majd azt ő tudja. Tanuljanak meg várni. Van idejük, egyik se dolgozik. Nem úgy, mint ő! Az órára gondolt, remélve, hogy hamar dél lesz és leváltják. Megfeszült, ahogy a könyökénél lapuló mobil harmadszorra csipogott, üzenete is érkezett, de nem volt módja elolvasni. Ez felettébb idegesítette. Ujjával agresszíven rácsapott a hívógombra, bár a hölgy már a szék mellett állt.

A hatvan körüli fiatalos, de fakó bőrű nő Béla kínjaiból semmit sem érzékelt. Csendesen köszönt, helyet foglalt, nyomtatványt kért – és némi segítséget a kitöltéséhez. Béla kapkodva válaszolgatott a kérdésekre, hátha így hamarabb végeznek, és a nő végre aláírja azt a fecnit. A hölgy nem vette észre a célozgatást, ellenben elgondolkodott az Egyedül él-e? kérdésen. A tollat állához emelve tétován emberünkre nézett, egyenesen a szemébe, mintha onnan várná a választ. Béla sóhajtott. Hogy lehet, hogy emberek egy ilyen egyszerű kérdésre nem tudnak válaszolni? Nyomorultak.

A nő érezhette az értetlenkedést Béla tekintetében, mert csendben megjegyezte, hogy súlyosan beteg negyven éves gyermekét ápolja 24 órában, ám nemrégiben kiderült, ő maga is halálos kórral küzd, s férje elhagyta őket. Fiával egy apró albérletbe kényszerültek; vajon ez egyedülállóságot jelent? Béla valamiért kellemetlenül érezte magát, vakarózni kezdett, majd növekvő feszültségét sikerült némi székbillegtetésbe fojtania. A megszokott környezetére, a papírhalmokra vágyott. Azok nem beszélnek. Az igazolványképek meg nem néznek rá így.

Egykedvűen odavetette a választ a hölgynek, aki halkan bocsánatot kért, hogy ennyit beszélt. Nemsokára aláírta a kérelmet és elköszönt. Béla nem értette, miért nem könnyebbült meg. Eszébe jutott a telefonja, de ekkor ismét ügyfél érkezett.

Egy özvegy édesanya gyermeke iskoláztatásához és mindennapi kiadásaikhoz kért támogatást. Béla értetlenül nézte a szépen kanyarintott számokat a „havi összes bevétel” rubrikában. Ez képtelenség, hunyorgott a papírra. Hiszen ennyiből vettem múlt hónapban LCD-tévét. Akciósan. Ennyiből nem lehet megélni, gyermeket nevelni, gondolta. A nőre bámult. Rendezett, tiszta öltözet, mosoly az arcán. A vidám szemek mögött szomorúság, küzdelem, a gyermekéért bármire képes nő gyöngesége és ereje… Béla persze nem értette mindezt, mégis…ez a tekintet emlékeztette valakire. Megremegett. Az órára nézett. Még csak fél tíz. Ezt nem lehet bírni, gondolta, nem kapok levegőt. Meleg van itt – mormogta, és kinyitotta az ablakot.

A segítségre váró emberek egymást követték. Kitöltöttek, aláírtak, kérdeztek, mosolyogtak, sírtak. Meséltek – vagy épp fájdalmasan hallgattak. Béla nem tudta eldönteni, melyik a rosszabb.

Tizenegy óra harminckor kerekesszékben ülő hajléktalan férfi gurult az ügyfélpult elé. Nem tudta kitölteni a nyomtatványt, sem a pulthoz kényelmesen odaférni. Bélának ezért ki kellett mennie a folyosóra, hogy kitölthesse helyette az iratot. Ez már mindennek a teteje, nézett idegesen mobiltelefonjának drága üveglapjára, melyről most sem sikerül kisimogatnia a fontos információkat. Biztos a festő, gondolta, na persze az is egy lúzer, a minap még becsengetni is képtelen volt. Arra Béla már nem emlékezett, hogy a kapucsengőt ő akasztotta le nem sokkal előtte, de mindegy is, úgy vélte, az a szerencsétlen máshova is becsengethetett volna, hogy bejusson a házba. Laknak még ott páran.

Ahogy gondolatai cikáztak, Bélának ki is ment a fejéből, miért indult el, és majdnem átesett a kerekesszéken. Az emberségért sóvárgó szemek jóindulattal néztek fel rá. Gyűrött arc, szegényes ruházat. Emberünk egy asztalhoz vezette a meghatározhatatlan korú férfit és leült mellé. Sietve kitöltötte helyette a nyomtatványt. A férfi közben sokat mesélt. Lassan, tagoltan. Elmondta, hogy válása után nem tudott hová menni, gyermeke nem született, így nincs, aki törődik vele, valamint hajléktalanszállón él, mert ilyen betegen még munkára sem kellett senkinek, így mindent elveszített. Béla ekkor figyelte csak meg jobban a valamikori délceg férfit.

A betegség és a mellőzöttség megöregítette, összeroppantotta, mégis mosolyogva beszélt. Béla úgy vélte, bizonyára azért, mert már nem ép az elméje. Ez a sok nyomorult csak mosolyog, mintha ez egy szép nap lenne, gondolta. A festő jutott eszébe, a kormos fal, a várható költségek, meg a mobilja. Az idegen öregember közben beszélt: pedig ő dolgozott volna, de a cukorbetegség, gyógyszerek, a műtét… Béla hümmögött, bólogatott, töltögetett. Ó, hát igen, a cukorbetegség. Az aztán tönkretesz. Ő már csak tudja. Közelről látta. Bárcsak az apja is tartotta volna a diétát. A francba. Akkor nem kellett volna végignéznie, ahogy erős támaszuk a szemük előtt megy tönkre és elveszíti lábait. Aztán a család őt.

Haragot érzett, régen elfojtott tehetetlenség szorította össze a gyomrát. A papíros aljára érve már szinte karcolta a válaszokat. Mindjárt dél, gondolta, és vége ennek a… Ekkor véletlenül oldalra pillantott és meglátta a férfi szabadon hagyott térdcsonkját, melyet eddig nem vett észre. Béla keze megállt a levegőben. Viszolygás lett úrrá rajta, keze megállt a levegőben. Megszédült.

– Minden rendben magával, Uram? – mosolygott rá kedvesen a fogatlan ember.
– Persze… – suttogta bambán Béla.

Aláíratta a papírost, felállt, és életében először halvány mosollyal köszönt el ügyfelétől. Furcsa szégyenérzet marta. Nem ment vissza a pultba. Maga sem tudta, miért, még mindig ugyanott állt és tekintetével elkísérte a kisöreget a kapuig, hogy lássa, segítséggel rendben lejut a rámpán. A szeme elhomályosodott. Később nem emlékezett arra, hogyan jutott el az emeletre. Szinte berontott a mosdóba. Letépett egy hosszú papírcsíkot és a vécére roskadva beletemette az arcát.

Ezeréves zokogás tört fel belőle.

Verooo

(kezdőkép: Pexels)

 

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?