A pillanat, miután a rózsát elhelyeztem, szavak nélkül beszélt.
Felhajoltam. A szemében felvillanó felismerés után magához húzott, és úgy ölelt, mintha saját gyermekét szorítaná magához. Őt.
A fájdalom mindkettőnkben társra lelt, a megannyi felszakadt seb közül néhány óvatos gyógyulásnak indult. Az erős szorítás, a jelentőségteljes szavak, melyek örökre részeimmé váltak.
Zokogásban törtünk ki. Őérte.
Mintha csak ismertük volna egymást, nyugtató szavainkkal próbáltuk keresni a miértekre a választ. Őmiatta.
Az öleléssel keresve az összegabalyodott fonal végét, nyugalom járta át a testem és lelkem.
Mindez, egy rövid idő volt csupán. Kibontakoztunk az ölelésből. Megmozdultam, melyet a felfoghatatlan utolsó találkozás követett.
Odaléptem… Őhozzá.
Bácsfalvi Lilla Marietta
(kezdőkép: Unsplash)
