Hazafelé zötykölődöm a buszon.
Haza, otthon. Másoknak ezt mondom, pedig sosem éreztem igazán annak. Nem tudom, mikor lettek ezek a látogatások kötelező érzésűek. Több mint 10 éve már, hogy elköltöztem, akkor nem vallottam be magamnak, de menekültem.
Belépek az ajtón. Bár a ház már közel sem olyan, mint régen, felújították, de az érzések ugyanolyanok.
Ezek a rideg falak nem sok szeretetet láttak.
Most sem nagyon beszélgetünk, csak lezajlik a szokásos ebéd, aztán mindenki megnyugszik, hogy ezt is letudtuk.
Kívülről legalábbis ez látszik. Már rég megtanultam, hogy ne mutassam az érzéseimet.
Este felszállok a buszra. Üres vagyok.
Egyszer megtalálom az otthonomat.
Cseri
(kezdőkép: Unsplash)
