A fény erősen belevilágít a szemembe, a konyhából a kávéfőző izgatott zaját hallom, ahogy majdnem szétrobban a kitörni készülő gőztől.
Megcsap az illata, már a szemem sem fáj, csak hagyom, hogy melengessen a felkelő nap.
Feltápászkodom, megtörlöm a szemem, és reménykedve nézek az ajtó felé, várva a reggeli koffeint. Még egy kicsit el időzöm, majd egyre türelmetlenebb leszek.
Lassan magamtól ébredek fel, de ő még mindig sehol, pedig ez már a reggeli rutinunk része.
Azután jön a keserű felismerés.
Nem érzem az illatát, nem főtt a kávé, nem is hozza ide, mert már Ő sem lép be az ajtón többet.
Sallai Klaudia
(kezdőkép: Unsplash)
