Hűvös szél mart az arcomba.

Nem, nem az a téli, jeges fajta, amikor érzed, hogy a bőröd kipirosodik, és alig várod a meleg biztonságot, mielőtt
elkap még egy fuvallat. Ez sokkal gyengédebb volt. Neki még jutott az elmúló nyár melegéből.

Az ősz utolsó napjai teltek. Sosem szeretettem ezt az évszakot, egészen addig, amíg meg nem ismertem őt.

Ezen a délutánon újra gyűlöltem az őszt. A fák gonosz óriásként meredtek fölém, szürkének tűnt minden, és a nap sem akart előbújni a felhők mögül. Nélküle nem volt az igazi.

A padon ülve eszembe jutott az első találkozásunk. Egy egész éjszakát töltöttünk együtt, egészen reggelig. Aztán reggel elváltunk, és azt hittem, sosem látom újra.

Végül a sors ismét összehozott. A sors, akinél nincs kegyetlenebb. Amikor már felemészt a reménytelenség, mégis megkegyelmez és engedi, hogy két fél egy egész legyen. S miután beleun a boldogság látványába, úgy dönt, az egyiküket elveszi.

– Szia! – végigfutott a hideg a hátamon. Nem. Az nem lehet. Pedig ezer közül is felismerném a hangját. Olykor megkérdezte, miért vagyok csöndben. Azt hitte, valami baj van. Nem volt. Csak szerettem, amikor beszél. Elveszni a hangjában. Mindent megadnék, hogy még egyszer nevetni halljam.
– Tényleg te vagy? Hogyan? Mit keresel itt? – fordultam felé.
– Én vagyok. Azért jöttem, hogy beszéljünk. – leült mellém és megfogta a kezem. Elengedtem, és szorosan magamhoz öleltem.

Ennyi idő után azt gondolta, hogy egy kézfogással megelégszem? Éreztem az illatát. Nem. Nem parfüm. Az ő illatát. Amitől álmatlan éjszakákon megnyugodtam, ha hozzábújtam. Amit ha éreztem tudtam, hogy ott van velem, és nem lesz semmi baj.

– Annyira hiányzol. Belepusztulok.
– Tudom. Te is. De ennyi idő jutott nekünk. Nekem. – a hangjából nyugalom áradt.
– Ez akkor sem igazságos. Miért pont velünk történt? Nem érdemeltük meg. Több idő járt volna nekünk. – elfogott a düh.
– Tudod, hogy ennek ehhez semmi köze. Nem ezen múlik. Már nem tudsz rajta változtatni.
– Tudom . Csak iszonyúan nehéz nélküled.
– De folytatnod kell az életed. Nélkülem.

Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom. Újra meg akartam ölelni, de mintha puha takarót markoltam volna.

– Mennem kell. – felelte, és arca lassan elmosódott.
– Még ne! Maradj! – kiáltottam.
– Találkozunk még! – hangja már messziről csengett.
Belesüppedtem a padba, és a sötétség szép lassan elnyelt engem is.

Mintha mély álomból ébredtem volna. Hunyorogtam, és iszonyatosan hasogatott a fejem.

– Jól van? – a hang távolinak tűnt, pedig a férfi ott állt felettem.
– Azt hiszem. Hol van a feleségem?
– Nyugodjon meg! A kezelés után még egy darabig zavart lesz.
– Szóval nem volt valóság – motyogtam magam elé.
– Maga tűnik eddig a legideálisabb jelöltnek, hogy folytassuk a kísérletet – folytatta doktor.
– Ez azt jelenti, hogy újra láthatom?
– Valószínűleg igen.
– Mikor?
– Türelem. Megvárjuk, hogy reagál. Menjen haza egyenesen és pihenjen egy nagyot. Holnap konzultálunk.

Kint langyos szél fújt. A fák már színesbe öltöztek. Lehunytam a szemem és engedtem, hogy a nap sugarai átjárják minden porcikám.

Újra szerettem az őszt.

Subitron

(kezdőkép: Unsplash)